Rákoskert területe a parcellázás előtt.

A terület, amelyen a mai Rákoskert fekszik, Rákoscsabához tartozott valószínűleg az Árpád-kortól kezdődően, mióta csak Rákoscsabát számontartjuk. Rákoscsaba nevének említése először egy 1067-ben kelt oklevélben történik, mint Chaba Racusa (Csabarákosa). Abban az időszakban adományozta Géza herceg az Aba nemzetséghez tartozó Péter ispánnak, aki továbbadta a százdi monostornak. További tulajdonosai, földesurai voltak 1312-től majdnem a török hódoltság végéig a Széchyek, közben 1535-től három évig Werbőczy István is birtokolta a falut. A törökök elleni felszabadító harcokban, annyi más magyar település sorsában osztozva Rákoscsaba is elnéptelenedett. A felszabadító harcok után rövid időre Vorster Kristóf osztrák hadbiztos uralta a községet, majd 1715-től a Laffert bárói családé lett a falu. A község lakosai túlnyomó részben református magyarok voltak, bár Mária Terézia uralkodása alatt a XVIII. században néhány szlovák és német család is betelepült, akik az idők folyamán teljesen beolvadtak a többségi nemzetbe. Tevékenységük a mezőgazdálkodás volt, amelynek művelési területe magában foglalta a Kalmárvölgyi, Üllői út menti, Körtvélyesi és Rétpótléki dűlőkön lévő azon földeket is, amelyeken a mai Rákoskert terül el.

terkepresz A Jászberénybe vivő országos út és az Ecserre menő fasor kereszteződésében már nagyon régóta állt egy vendégfogadó csárda. Szánthó Géza, Rákoscsaba történetét 1912-ben megörökítő monográfiája szerint, "Mivel e nagy forgalmú ponton összeverődni szokott utasokat kemény téli időben nem lévén képes olykor befogadni, hanem az utasok egy része a nagy hidegben ott kint, a fészer alatt volt kénytelen egész éjjel kucorogni: Kucorgó nevet kapott."

A legendák szerint ebben a sokak által látogatott és híres csárdában az alföldi betyárok, köztük Rózsa Sándor is gyakran megfordult.

A régi térképeken ez a rész lakatlan, a Kucorgó csárdán kívül két objektumát tartották említésre méltónak a különböző korok térképészei:

♦ Az egyik a legújabb időkig meglévő, az Andráshida (volt Jegenye) utca és a Bodonyi (volt Bezerédi) utca sarkán lévő bővizű, úgynevezett Horgász-kút. (A kút helye még ma is könnyen beazonosítható. A kis terecske nincs beépítve és a takaró fedőlap a talajszintből kissészifak kiemelkedve a legutóbbi időkig jól látható volt, a később épített, de már megszüntetett vízkivételi mű alapjától néhány méternyi távolságra. Ma már elfedi a pázsit, mivel 2014-ben a tér az Aradi vértanúk tere lett és az ott elhelyezett kopjafa környéke díszburkolatot kapott.)

szifatonk♦ A második pedig a II. világháború végéig álló, katonai tájékozódási pontként szolgáló, a Postamester (volt Szentpé-teri) utcában magasló, évszázados szilfákat. (A szilfáknak már nyoma sincsen, a második világháború utáni tüzelőhi-ányos időkben kivágták őket és a rönköket eltüzelték. Egyetlen 1948-ban készült fényképről lehet következtetni arra, hogy valójában milyen hatalmasak lehettek.) 

Itt szeretném megemlíteni, hogy településünkről eddig egyetlen régészeti lelet előkerüléséről tudok. Ez egy Anjou-kori, XIV századi könnyűlovasnak a sarkantyúja, amit az 1970-es évek végén telekásáskor találtak a Görömböly utca egyik házának telkén.

A leletek hiánya számomra enyhén szólva meglepő. Mivel a Gödöllöi dombvidék legszélén vagyunk, a környékbeli kiemelkedések, de különösen a Vida domb kiváló megfigyelési lehetőséget biztosított a déli síkságok szemmel tartására. Ez indokolná akár állandó őrhelyek létesítését is, de eddig erre semmilyen nyom nem utalt, még csak régi cserepek sem kerültek elő Rákoskerten és a közvetlen környékén.

sarkntyu

 

Ugrás az oldal elejére