Rákoskert az 1956-os forradalom napjaiban

  1956. október 22-én még egy teljesen átlagos hétfői munkanap volt és október 23. is így indult, Rákoskerten semmi sem jelezte előre a bekövetkezendő eseményeket. Mindenki elment munkába a megszokott vonattal és a rádió hírei sem keltettek különösebb zavart a munkából hazatérőket váró otthoniakban.

  Aggódni akkor kezdtek a szülők és feleségek, amikor este hiába várták haza gyermeküket, illetve párjukat, mert sokan közülük nem érkeztek meg a megszokott időben.

  Másnap, 24-én reggel a rádióban csak klasszikus zene szólt és az azt megszakító hírek hátterében kézifegyverek ropogását lehetett hallani. Akik fölmentek a Vida-dombra, azok saját fülükkel is hallhatták a távoli csatazajt. Az iskolában a tanítás aznap még rendben megtörtént, de a következő napokban már erősen akadozott. A Zrínyi utcában megélénkült a forgalom, katonai járművek igyekeztek Budapest felé.

  Bátyám, Szelepcsényi Ernő, aki akkor még alig múlt húsz éves, a kezdetektől az események sűrűjébe vetette magát és már 23-án este a felvonulókkal együtt menve reménykedett a megmozdulás sikerében. Itt-ott pihenve egy kicsit, állandóan kereste azt a helyet, ahol a leginkább hasznára lehetett a kibontakozó forradalomnak. Október 25-én hajnalban gyalog, a vasúti síneken hazajött, hogy kialudja magát, Rövid pihenés után ismét úgy határozott, hogy bemegy a városba.

ujsag

Az Esti Hírlap 1956. október 29-i különkiadása.

  A rákoskerti vasút állomáson találkozott Tallián Pállal (aki akkor egy külkereskedelmi vállalat dolgozója volt és tudott angolul, franciául és németül), valamint Pali édesapjával, Tallián Sándorral. Pestre érve Ernő indítványozta, hogy keressék föl a Harmincad utcában lévő angol nagykövetséget, tájékoztassák őket a történtekről és a magyar forradalom támogatását kérjék. Sikerült is beszélni egy követségi alkalmazottal, aki megköszönte az információkat és ígérte, hogy kérésüket továbbítja. A követségről kijövet egyre többen csatlakoztak hozzájuk és a tömeg elindult a Parlament felé mert elterjedt a hír hogy az oroszok a tüntetőkre lőttek és rengeteg az áldozat. Félelmet nem ismerve megindult a rohamosan duzzadó sereg az országház felé, Ernővel, Palival és Pali édesapjával az élen. Az erkélyekről zászlókat dobáltak le, melyeknek közepéből kivágták a gyűlölt Rákosi címert és így emelték magasba azokat. Az országházhoz érve az egymás mellett álló rengeteg orosz tank láttán megtorpant a tömeg. Kisvártatva elnémulva, halálos csendben, leszűkült sorban és az árkádok alá húzódva vonultak el a rájuk szegezett könnyű és nehéz fegyverek csövei előtt, nem tudván, hogy el fog-e dördülni ismét a sortűz, ami röviddel azelőtt annyi ártatlan életet oltott ki. Továbbmenve, a Bajcsy Zsilinszky utcában már ismét az utca teljes szélességében vonult az állandóan növekvő sereg a Népköztársaság útján a Hősök tere felé véve az irányt. Később tudtuk meg, hogy ez a felvonulás volt 1956 legnagyobb tömegtüntetése Budapesten. A Nagykörúthoz érve ők hárman kiváltak a menetből és a Kálvin tér, Üllői út felé mentek tovább.

  Egy ötlettől indíttatva elhatározták, hogy teherautóval gyógyszert és élelmiszert hoznak Bécsből. Az elhatározást tett követte, sikerült egy Csepel teherautót szerezni és útnak is indultak, de papírok híján Mosonmagyaróváron visszafordították őket a nemzeti színű karszalagos határőrök. Azért nem volt teljesen eredménytelen az útjuk, mert visszafelé jövet a teljes rakteret megtöltötték a fővárosba igyekvő emberek.

  Késő este értek Budapestre, a teherautótól meg kellett válniuk és gyalog indultak haza.

  És most hadd adjam át a szót az egyik főszereplőnek, Szelepcsényi Ernőnek, aki papírra vetette a sorsfordító napok átélt eseményeit. A következőkben egy részletet olvashatnak az írásából:

  „1956. október 26-án az átélt élmények hatása alatt, rettenetesen fáradtan, de reménnyel telve, a beköszönő pirkadatban gyalog hazaértünk Rákoskertre. Tallián bácsi, Tallián Pali és én.

  A több, pihenés nélkül eltöltött nap és a mosonmagyaróvári út bizony kissé megviselt, kimerülten, holtfáradtan estem ágynak. Isten tudja, hány órás alvás után, kegyetlen torokgyulladással ébredtem és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a hangom teljesen elment.

  Október 28-án, vasárnap reggel édesanyám mondta, hogy a Kollár vendéglőben össze fog gyűlni Rákoskert népe, megválasztani a helyi nemzetőrséget, hogy azok a rendet fenntartsák Rákoskerten.

  Én jóval a gyűlés megkezdése előtt értem a vendéglőhöz, Tallián bácsi már ott volt Palival, aki lelkesen, hazafias érzelmektől fűtve számolt be egy kisebb csoport hallgatóközönségnek az előző napok eseményeiről. Én semmihez nem tudtam hozzászólni, torkom még mindig be volt erősen gyulladva. A nagyteremben, ahol egy héttel előtte még mozielőadás volt, egymáshoz szorulva helyet foglaltunk, mi baloldalon, egészen elől, az ötödik vagy hatodik sorban. Mire a gyűlést valaki megnyitotta, a helyiség zsúfolásig megtelt.

  A szónok röviden felvázolta, hogy mindenfajta karhatalom hiányában, a helyi rendfenntartás céljából feltétlenül szükséges, hogy a nép az új, szabad, igaz magyar haza felépítésének érdekében politikailag is elkötelezett nemzetőrséget válasszon Rákoskerten. Ajánlotta ennek vezetőjeként Gratzl Gyulát, de az összegyűlt rákoskertiek, bár elismerték, hogy rendes, becsületes ember, tekintettel a kommunista múltjára, őt nem fogadták el. Több javaslat elhangzása után kialakult a legészszerűbb elképzelés a megalapítandó testületre. Mégpedig: a három műszakos szolgálati időre kell három parancsnok, akik alatt háromszor kettő emberből álló járőr fogja portyázni Rákoskert utcáit. (3 egyenrangú parancsnok és 3*6 közrangú nemzetőr). Először önkéntes jelentkezőket kértek parancsnokjelöltnek. Mivel önként jelentkező nem volt, felkérték a tömeget javaslatokra. Cselényi bácsit javasolta valaki, indokként felhozva jó magyarságát, becsületességét és mint gyakorlott hivatásos rendőrnek, a szakismeretét. Ellenszavazat nélkül lett elsőként parancsnoknak elfogadva. Másodikként, amikor a hazaszeretetéről ismert Tallián Pál (Pali) neve felvetődött mindenki tapssal hagyta jóvá beiktatását. Rögtönzött, szónoklattal köszönte meg Pali a tömeg belévetett bizalmát. Beszéde befejeztével rám terelte a figyelmet azzal, hogy tudomására hozta mindenkinek, hogy a teremben talán én voltam egyedül, aki fegyverrel vettem részt a belvárosi harcokban és aki igazán rászolgált a nemzetőr-parancsnoki rangra. Az életem egyik legszebb, legmeghatóbb élményét felállva és meghajolva köszöntem meg. Így én lettem a harmadik parancsnok.

  A jelenlevők közül nem tartott sokáig a 18 nemzetőr toborzása és megválasztása.

  Hadiszállásunknak az iskola melletti napközi épületét néztük ki. Az udvar felöli bejárati ajtótól balra volt egy irodahelyiség, íróasztal telefonnal, szék, polcok (később egy priccset is beraktam magamnak). Szemben volt a legénységi nagyterem, középen hatalmas asztallal, körben a falak mellett vaságyakkal.

karszalagfe  Másnap útjára indult az első három járőr-páros. Cselényi bácsi hazament ebédelni és soha többé nem jött vissza. Összedugtuk a fejünket Palival és abban egyeztünk meg, hogy mint németül, franciául és angolul beszélő külkeres, nálam rátermettebb arra, hogy érdekeinket tárgyalásokon, értekezleteken, megbeszéléseken képviselje, én pedig a járőrség szervezését és a mindennapos helyi ügyeket kezelem.

  Pali ezután naponta járt be a rákosligeti főkapitányságra, ahonnét az utasításokat kapta és megbeszéléseken, tárgyalásokon vett részt. Ezalatt én megszerveztem a járőrszolgálatot, a napi eseményekről, a polgárok panaszairól jegyzőkönyvet vezettem, rádión figyeltem a híreket és 24 órán keresztül éltem hivatásomnak.

  Egyik napon egy idősebb korban levő, szakállas, kucsmás bácsi jött be hozzám szolgálatait felajánlva, amit örömmel el is fogadtam. Attól kezdve Mazán Imre bácsi szolgálta fel a Rákosligetről küldött napi ételünket, mosogatta el az edényeket, pucolta ki és rakta meg tüzelővel a kályhát, szépen beilleszkedett közénk. Mesélte, hogy a szibériai fogságából visszatérve megfogadta, hogy addig nem vágja le a szakállát, amíg a ruszkik ki nem takarodnak hazánkból. Október végén ragyogó szemekkel, simára borotváltan jött be.

  Október 30. körül Rákosligetről telefonáltak, hogy Tápiószecsőn vesztegel egy marhavagonra való fegyver, ami szétosztásra vár a nemzetőr-parancsnokságok között. Pali talált egy rákoskerti fiút aki a nála lévő vállalati Csepel teherautóval, a még ládákban lévő, lezsírozott karabélyokat, géppisztolyokat, meg pár második világháborúból megmaradt puskát (dióverőt) elhozta. Még állványt is kaptunk, ami a raktárhelyiségbe került. Véletlenül hoztak egy nagy fekete aknavetőcső tisztító kefét is nagy derültségünkre, aminek használatára különböző vicces javaslatok hangzottak el.

  A kapitányságról egyik nap, ebédkiszállításkor, megkaptam a nemzetőr igazolványokat, amiket személyesen töltöttem ki és osztottam szét az állomány tagjai között. Magyarország örömmámorban úszott. Egymás után jelentek meg a szabad újságok, kezdték meg adásaikat a szabad rádióadók. Lecsillapodtak szép lassan a kedélyek, megkezdődött a romok eltakarítása, beindult a munka. A hírek szerint megszállóink gyors ütemben vonultak kifelé. Bementem a Damjanich utcai munkahelyemre, ahol a művezetőmnek jelentettem önként vállalt új „beosztásomat”, és abba maradtunk, hogy normalizálódás után folytatom munkámat ott, ahol abbahagytam.

  Rákoskerten rendben volt nagyjából minden, a járőrök beosztás szerint jártak portyázni.

igazolvanyfe  Hírt kaptam, hogy egy kommunista besúgó hírében álló egyén bezárkózott a házába, ki sem mer lépni, mert attól fél, hogy a gyalázatos cselekedeteiért meg fogják verni. Azonnal intézkedtem és külön beszéltem a járőrökkel, figyeljék a házát, nehogy baja essék.

  Ugyancsak fokozottan vigyáztunk a posta épületére, ahol elég sok készpénz volt azokban a napokban és figyeltük az üzleteket is, nehogy valamilyen idegen gazember feltörje azokat. Őr állt a Nagy-pék sütödéje előtt is, ügyelve az életet jelentő kenyérért sorban állók biztonságára.

  Említésre méltó esetek közé tartozik, amikor a szolgálatból visszatérő egyik nemzetőr a dobtáras géppisztolyát széttett lábai közé helyezve ült le ágyára, nem vette észre, hogy csizmás lábával véletlenül hátrahúzta a závárt annyira, hogy még nem akadt meg, de egy golyó beugrott és a cső végére helyezett kis ujjának az utolsó percét lelőtte. Ezek után különösen ügyeltem arra, hogy a szolgálati idő lejártával mindenki a lezárt raktárba leadja a fegyverét.

ppsfe  Egy másik nap a határban kószáló gyerekek riadóztattak, hogy a vasúti állomástól mintegy kilométerre Rákoshegy felé, a baloldalon lévő akácosban favágó tolvajok garázdálkodnak. Azonnal kiszaladtam egyik járőrrel, de amikor messziről megláttak minket, beugrottak a teherautójukba és futásnak eredtek. Tudtam, hogy nem bírjuk beérni őket, hát megengedtem a levegőbe egy géppisztolysorozatot. Soha többet nem kellet azután az akácosra ügyelnünk.

  A nemzetőrség fennállása alatt a Rákoskertiek nyugodtan alhattak, éjjel-nappal vigyáztunk polgárainkra.

  November 4-én a priccsemen aludtam irodámban, rádióm halkan szólt. Kora hajnali félálmomban figyelmes lettem a műsorváltozásra. Himnusz – szózat – kétségbeesett könyörgés segítségért – himnusz – szózat. Mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna rám, úgy riadtam fel. Rövidesen tele lett főhadiszállásunk izgatott emberekkel. Telefonáltam a rákosligeti kapitányságra eligazításért, de ők is tanácstalanok voltak. Pár újonnan érkezett, szolgálaton kívüli nemzetőr rémülten hozta a hírt, hogy az Üllő felől érkező orosz tankok tömege Vecsésnél jobbra fordulva Ecser fele tart, hogy majd balfordulóval Rákoskerten keresztül Pestet vegyék irányba. Hirtelen betoppant egy régi ismerős, aki azt állította, hogy a rákosligeti kapitányságba tart, ahol mint nemzetőr tisztet tartották számon. Utasított, hogy a vészhelyzetre való tekintettel, azonnali hatállyal átveszi tőlem az őrsünk irányítását. Kijelentette, stratégiai szempontból mi vagyunk a legkedvezőbb helyzetben, hogy a ruszki inváziót Pest határában megállítsuk. Az emberek felhördültek és Pali kimondta, amitől a többiek is tartottak: „Isten őrizz Ernő, hogy amikor a tankok százai ide érnek egy lövést is leadjatok rájuk, mert eltörlik Rákoskertet a föld színéről”. Az újonnan jött tiszt(?) gyávának nevezte társaságunkat, ami feltüzelte a magyaros virtusunkat és vagy féltucatnyian felkaptuk géppisztolyainkat és vezetése alatt, mindenre elszántan megindultunk a szovjet hadsereg ellen.

  Lóhalálában futottunk le az országúthoz. Percekkel a tankok odaérkezése előtt, lövésre készen, az árok bokrai közt húzódtunk meg. Még koromsötét volt. Dermesztő látványban volt részünk: vég nélküli lámpasort láttuk Vecsés felől Ecser irányába és onnét Rákoskert felé haladni. Nagyon lassan, dübörgő motorzúgással és lánctalpcsörtetéssel az oszlop elején nyomuló 2-3 tank már előttünk elhaladt, amikor hirtelen leálltak. Az újdonsült parancsnok halkan kiadta az utolsó utasítását: „Túlerőben vannak! Egyesével visszakozz!” Már pirkadóban volt, de még a sötétség leple alatt, egyenként sikerült kikerülnünk egy helyzetből, ami könnyen halálunkat jelenthette volna. A jövevényt akkor láttuk utoljára, soha többé nem hallottam felőle.

  A reggel beálltával mindannyian összegyűltünk. Tallián Palival felváltva próbáltunk telefonálni Rákosligetre, de nem sikerült kapcsolatot teremteni a kapitánysággal.

  Másnap, november 5-én, délelőtt kaptuk meg a hírt, hogy az oroszok megszüntették a rákosligeti és a többi XVII. kerületi nemzetőr parancsnokság működését és Rákoscsabán lövöldözésre is sor került. Tudtuk, hogy csak idő kérdése és ránk is sor kerül.

  Déltájban telt volt a ház, amikor Klimcsák néni lélekszakadva rohant fel az iskoladombon. Az épületbe lépve, rémületében alig tudta elmondani, hogy az oroszok a Szövetkezetnél a mi irányunkba fordultak le az országútról. „Mindenki tűnjön el!” adtam ki a parancsot. Pillanatok alatt magamra maradtam Mazán Imre bácsival. „Maga miért nem megy?” – kérdeztem. „Édes fiam én már leéltem az életemet, itt hagyom veled a fogamat, ha az úgy van megírva, száz év múlva talán még utcát is elneveznek rólunk Rákoskerten.” Ekkor nyílt az ajtó. Bökfi Feri jött vissza. „Ha te maradsz Ernő, akkor én se megyek el.”

  Kapkodva, amilyen gyorsan csak erőnkből tellett, összeszedtük az iratokat és begyömöszöltük az égő kályhába valamennyit.

  Nem kellett sokáig várni, amikor is egy tank becsörtetett az iskolaudvarba, mögötte egy páncélautóval, amit két ponyvával fedett, legénységgel tömött teherautó követett. A másik tank leállt a Margit körúton (Nyomdász utcában), ágyúcsövét épületünk oldalára irányítva. Túl hosszúnak tűnő percek múlva egyszer csak nagy tömeg katona ugrált le a járművekről, lövésre kész fegyvereiket irányunkba szegezve futottak felénk az iskolaudvaron keresztül. Bökfi Feri az ajtóval szemben az ágyra ült és mikor a banda becsörtetett, kezeit égnek emelte. Én az irodámba mentem. Már előzőleg kivettem tokjából revolveremet és az íróasztal elejére helyeztem el. Géppisztolyomat jobbra mögöttem támasztottam a székem melletti a sarokba. Éppen hogy csak leültem, amikor ellepték az aránylag kisméretű irodahelyiséget a katonák, élükön egy barna bőrkabátos, birgericsizmás, magyarul tökéletesen beszélő, 40 év körüli, magából kikelve üvöltő egyénnel, akiből ömlött a szitkozódás. Mialatt az állandóan rám tartott pisztolyával hadonászott az orrom előtt, revolveremet zsebre vágta. Mögötte – aranysujtásos parolijáról ítélve - egy magas rangúnak kinéző orosz tiszt állt szótlanul. A bőrkabátos utasítására az egyik háttérben álló közkatona mögém jött felvenni a géppisztolyomat.

  „Hol vannak a fegyverek?” – kérdezte. Mondtam, hogy a mellettünk levő szobában az állványon. A közlegények, mint hasábfát cipelték ki mindet a karjukon. Hirtelen ismét kitört a paláver, azt hittem, hogy elérkezett a végórám. Kiderült, hogy valamelyikük felnézett a padlásra és megtalálta az oda feldobott aknavetőcső tisztító kefét. Valaki oda hajította, hogy ne legyen útban. Vallatóm úgy vélte, hogy ha ott a pucoló, akkor biztos ott van az is, amit azzal tisztítani kell. Felforgattak mindent, de persze semmit nem találtak.

  Egy pillanatra magamra maradtam és egy sötétes bőrű, mongolféle kiskatona oroszul kért tőlem véresre kicserepesedett ajkára valami krémet.

  Íróasztalom fiókjában tartottam fegyverzsírt, amit odaadtam neki. Hálásan megköszönte. Amikor a bőrkabátos meghallotta a rövid orosz nyelvű társalgást, megint begerjedt. „Miért titkoltad el hogy tudsz oroszul?! Ki akartál minket hallgatni?! Tudod te mi jár kémkedésért?!” Dokumentumokat kutattak, kerestek mindenfelé. Izgatottan reméltem, hogy az összes kályhába vetett papírok elhamvadtak. Szerencsére minden elégett.

  Elképzelhető meglepetésem, amikor fel voltam készülve a legrosszabbra, a bőrkabátos hozzám fordult és azt mondta, hogy mivel Rákoskerten rend volt, más karhatalom hiányában tartsuk tovább a beütemezett járőrprogramot az elkövetkező pár napon keresztül, hivatalos leváltásunkig, fegyverzet nélkül. Ezzel otthagytak. Hamarosan mindenki visszaszivárgott, akikkel tudattam a történteket. Másnap meg is érkezett valahonnét egy rendőr, aki átvette tőlem véglegesen a közbiztonság biztosításával járó felelőséget.

  Rövidesen megindult a munka az orosz tankok árnyékában, de nem tudtam milyen sors vár rám, mikor visznek el, kik, hova, milyen váddal. Semmiképpen nem akartam, hogy nevem egyik nap a kivégzettek listájára kerüljön.

  Az idegőrlő várakozásban a napok lassan, kegyetlen bizonytalanságban morzsolódtak számomra.

  Néhány nappal karácsony előtt, munka után a Keleti pályaudvar várótermébe mentem be, mikor egy barátom odajött hozzám. „Jobb lesz, ha eltűnsz. Két rendőr az előbb keresett egy szőke, széleskarimájú barna kalapot viselő fiatalembert”- mondta. Kilopakodtam a vonatomhoz, ami hazavitt. Odahaza édesanyám azzal fogadott, hallotta, hogy Tallián Palit elvitték. Bár utólag megtudtam, hogy csak rémhír volt, akkor ez volt az utolsó csepp a pohárba. December 22-én hajnalra megszületett a fájdalmas döntést. Édesanyám becsavart konyharuhába egy tekercs diós és egy tekercs mákos kalácsot, betettem az aktatáskámba, felírtam egy Mosonmagyaróvári rokonunk címét és irány a rákoskerti vasútállomás. Éppen elértem az első Pestre menő vonatot.

  Még hajnalban egy Mosonmagyaróvárra menő szerelvényre szálltam és szerencsésen el is jutottam odáig.

  Rokonoknál szálltam meg egy éjszakára, akik bemutattak valakinek, aki idegenvezetőként működött és éjjelenként útbaigazította az Ausztriába tartó embereket. Egy kisebb csapathoz csatlakozva én is vele mentem. Közel a határhoz csoportunknak rámutatott a távolban világító utcai lámpákra. „Arra menjenek. Az ott már Ausztria.” Órákon át bukdácsoltunk, vízben-sárban, a lámpák irányába. Recsegett-ropogott az átázott és a dermesztő hidegben jéggé fagyott ruha rajtunk. Pirkadatkor már a végkimerülés környékezte kis csoportunkat. Nem mertünk a világosban tovább menni. Egy, még ősszel lekaszált föld közepén voltunk, sok-sok, kúpos csomókban sorakozó szénakupac között. Ki-ki kiszemelt magának egyet-egyet, amibe befurakodtunk elbújni és egyúttal kicsit melegedve megpihenni. Teljesen világos volt, amikor szundikálásomból traktor motorjának a zaja ébresztett fel. A traktor gumikerekes lapos utánfutót húzott, amire szalma volt terítve és pár ember ült rajta. „Kommen sie hinaus bitte! Sie sind in Österreich” kiabált a traktoros. Nagyhírtelen megmozdultak a kupacok és szinte mindegyikből férfiak, asszonyok, gyerekek bújtak elő reményteli megkönnyebbüléssel arcukon. Ausztriában voltunk, véget ért a rettegés és kezdetét vette életünknek egy új korszaka.”

  Az előzőekben említetteken kívül még nemzetőrök voltak: Darabont László, Hérincs Mihály, id. Káldi György, Kollár János, id. Madarász István, Oroszi István, Rotharidesz Frigyes, Soltész István, Sz. (Szováti) Horváth István, Szegedi Pál, Szelepcsényi Árpád, Tábori József, Varga Imre és Vízi Károly. Sajnos a többiek nevéről nincs tudomásom.

  Mi, akik akkor gyerekek voltunk és a többi hétköznapi ember kissé másként éltük meg azokat a napokat, ezért engedtessék meg nekem, hogy néhány mondatot arról is írjak, hogy mi miként tapasztaltuk meg azt a sorsfordító időszakot.

  A Forradalom első napjait követően még úgy tűnt, hogy a szovjet csapatok visszahúzódnak és nem avatkoznak be többet a harcokba. A Ferihegyi repülőtér és a Merzse mocsár között volt egy orosz katonai bázis, több barakkal és egy lőszerraktárral. Október 28. körül ezt a laktanyát kiürítették és sötétedés után leletekfefelrobbantották a hátrahagyott lőszerraktárt. Iszonyú hanggal robbantak föl az aknák és tüzérségi lövedékek egy hatalmas tűzben, amiből időnként színes világítórakéták repültek szanaszét. Azoknak, akik akkor felrohantunk a Vida-domb tetejére, egy életre szóló élményben volt részünk: a robbanások fényével megvilágított, visszavonuló teherautók látványa örökre beégett az emlékezetünkbe. (2008. augusztusában felkerestem Rákoskeresztúrnak az „Oszicsina” nevű határrészét, ahol ez a szovjet bázis volt. A Ferihegyi repülőtér keleti kerítésétől mintegy ötven méterre lévő erdős-ligetes területen jól kivehetőek még az 52 évvel ezelőtti objektumok nyomai. Bár most terepmotorosok használják a területet, még látható a lőszerraktárt körülvevő földhányás és a légvédelmi üteg ágyúinak az állásai. Rövid, félórai séta során sok olyan töredéket találtam, amely a lőszerek robbanása után maradt meg, bizonyítva emlékeim hitelességét.)

  Sajnos az idegen csapatok maradtak az országban és november első napjaiban már látszott, hogy nem lesznek sokáig tétlenek.

  November 4-én hajnalban azután beindult a szovjet hadigépezet, a Jászberényi úton és a Zrínyi utcában rettenetes dübörgéssel, órákon keresztül vonultak a tankok százai és a csapatszállító, valamint kiszolgáló járművek Pest felé.*Rákoskert lakói közül a bátrabbak a Vida-domb tetejéről figyelték az eseményeket, nézték a budapesti tüzek füstjét és hallgatták a rémisztő robbanások zaját.

  Időnként egy-egy messzehordó ágyúból kilőtt lövedék röpült át fölöttünk iszonyú sivítással és néhány Mi-8 harci helikopter is elzúgott, alacsonyan repülve, géppuskája mögött figyelő orosz katonákkal.

nagypekfe  A történelmet író napok alatt településünkön az élet azért nem állt meg. Bár az üzletek többnyire zárva voltak, időnként megállt a Közért előtt egy-egy teherautó és krumplit árultak róla. Nagy úr, a pék, aki fél lábát egy háború utáni balesetben elveszítette és csak mankó segítségével tudott járni, hősies helytállással, több éves szünet után, ismét sütötte a két kilós kenyereket. A szomszédos falvakból is sokan beálltak a hosszú sorba (ami persze a helyieknek nem nagyon tetszett…) és ő addig dolgozott, amíg mindenkinek tudott adni egy-egy, még forró kenyeret. (A nemzetőrök kiváltságos helyzetben voltak, nekik külön félre volt téve személyenként egy vekni.)

  A sütöde a Pesti út mellet volt, ahol az oroszok állandóan vonulgattak és bizony előfordult, hogy a tömeg láttán fegyverekkel fenyegetőzve próbáltak oszlatni, míg meg nem értették, hogy csak kenyérre várnak az emberek.

  Környékünkön a rákoscsabai nemzetőrök vették fel a harcot a megszállókkal, amiért a későbbiekben súlyos árat fizettek, sok-sok évi rabságot kellett elszenvedniük érte. Bár az elképesztő túlerő miatt az ellenállás teljesen reménytelen volt, ők mégis hősiesen helytálltak, egy szovjet tiszt, és két közkatona esett el az összetűzés során. Az oroszok tankágyúval lőtték a rákoscsabai hadkiegészítő parancsnokság épületében lévő nemzetőröket és az újtelepi katolikus templom is kapott találatot.

  A szovjetek a Kucorgónál, az akkor már a Micsurin TSz. központjaként működő régi csárdával szemben egy hatalmas lakókocsit telepítettek, amiben forgalomirányító katonák voltak. Ők irányították az egyre sűrűbben érkező katonai konvojokat, rendszeresen ellenőrizve a civil teherautókat is, fegyverek és lőszer után kutatva. Az Ötvenöt fölött, a Zsigmond utcán túli szántóföldeken orosz csapatok táboroztak, ágyúkkal és harckocsikkal megerősítve.

  A Zrínyi úton a katonai járművek forgalma nagyon erős volt, ezen az úton kapták az utánpótlást a Pesten harcoló szovjet csapatok. A sok lánctalpas harckocsi teljesen tönkretette az addig is elég siralmas állapotban lévő makadám utat. Ezen a katonák úgy próbáltak segíteni, hogy a Zrínyi utca-Hungária körút (Tiszanána utca) torkolatában lévő kis térre telepítettek egy utász szakaszt, melynek katonái állandóan javítgatták az úttestet. A javítás abból állt, hogy valahonnét folyamatosan hordták rá a vasútépítésnél használt öklömnyi zúzott bazaltkövet és ezt terítették el minden kötőanyag hozzáadása nélkül. Ezzel a lánctalpas járműveik számára valóban könnyebbé tették a közlekedést, még a nagy ZIL és GAZ teherautók is tudtak járni rajta, de a kisebb kerekű járművek csak kínszenvedéssel használhatták. Kerékpározni pedig végképp nem lehetett rajta, pedig a legtöbb ember azzal igyekezett elérni a távolabbi célpontokat.

  Nagyon fontosnak tartom leírni, hogy Rákoskerten a Forradalom és Szabadságharc idején, és utána is, amíg a nemzetőrök vigyáztak a rendre, rablás, betörés és egyáltalán semmiféle erőszakos cselekmény nem történt. Ez, mindenki által elismerten, a két nemzetőr parancsnok Tallián Pál és Szelepcsényi Ernő érdeme volt.

  Az iskolában november első hetében újból megindult a tanítás. Kisebb zavarodottságot lehetett tapasztalni a tanrendet illetően, mert eleinte nem voltak orosz órák, hanem helyette a németet kezdték tanítani, de tavaszra már újból az orosz lett a kötelező nyelv. A napközi épülete ismét a gyerekeké lett, csak egy véletlenül elsült géppisztoly mennyezetbe fúródott lövedékének nyoma emlékeztetett a nagyteremben arra, hogy megélt az a helyiség dicsőségesebb napokat is.

Ugrás a lap elejére