Rákoskert története

Előszó

Manapság nem illik ragaszkodni semmihez. Aki ragaszkodik szülőhelyéhez, családjához, társához, véleményéhez, netán meggyőződéséhez, az gyanússá, korszerűtlenné, intoleránssá válik. Kerülni kezdik, elfordulnak tőle.

Aki ma korszerű akar lenni és sikeres, az nem ragaszkodik túlzottan semmihez, senkihez. Tör előre. Azonkívül eltörli a múltat. Végképp.

Rákoskert azonban nem alkalmas terep az előretörők számára. Itt le kell fékezni, meg kell pihenni és a múlton is el kell merengeni. Rákoskert erre van kitalálva. Ebben az országban még van egy pár ilyen zug. Már nem sok van és már nem sokáig. Ez a zug is veszélyben van, nemsokára csak egy tranzitállomás lesz. Egy leálló sáv a hadiúton, útakadály.

Nem baj, nem tart már soká! A szétpusztított természet már sűrűn rázkódik meg s végre levedli magáról a penészréteget, amit mi emberi civilizációnak becézünk. Fejjel lefelé be leszünk forgatva a földbe és az egysejtűek, gombák győztes fajai port készítenek mindenünkből. A műanyagból is és a betonból is. A pénzből is, belőlünk is.

Rákoskert nem sziget és mi nem vagyunk Robinsonok, még Péntekek sem. Osztoznunk kell az ország félresiklott sorsán. Rákoskert eddig is osztozott, kivette a részét e keserű történetből. Minden hódító taposta földjét. Csak azért nem találtak régészeti leleteket itt, mert nem kerestek. Ahol kerestek, ott találtak is. Dugig van a föld a múltunkkal. De nem Attila sírja van a mélyben, hanem a történelem lomjai. Benyúlsz a földbe és kiveszel egy fél pár rozsdás sarkantyút…

De hát a történelem az emberek emlékezetében is jelen van. Ha elolvassuk Szelepcsényi Sándor könyvét, kiderül, hogy ezek a jelentéktelennek tűnő moccanások, tévelygések, ide-oda telepedések, berendezkedések voltaképpen a történelem magja. Minden eltelt napunk valahogyan nyomot hagy bennünk is és e tájon is. Minden megmetszett fa, elültetett virág, felásott ágyás alakítja pátriánkat. Ha vissza tudnánk képzelni magunkat mondjuk a török idők utáni környékre, nem hinnénk el azt, amit magunk előtt látnánk. Pedig a táj domborzata ugyanaz volt, szinte centire megegyeztek a magasságok, a völgyek. Csak hát elvadult, áthatolhatatlan bozótos lehetett a környék. Egy-két apró, felégett, romos falu. Ecser, Gyömrő, Maglód… Rákoskert helyén esetleg egy elhagyott majorság, vagy a Kucorgó-csárda őse. Az elhagyott, bozótos utak, csapások mentén lócsontvázak, kóbor kutyák…

Az is szomorú, kilátástalan világ volt. Nagyon lassan, vonszolódva haladt itt a történelem. Három lépés előre, négy hátra, kettő oldalt. Na de ez tánc a javából. Danse macabre. Milyen tehát Rákoskerten élni? Mindenki máshogy él, mást él meg. Van, aki rajongásig szereti, mást alig érint meg e hely szelleme és bája. Ez így van rendjén. Szeretem Rákoskertet. Nem itt születtem, de már harminc éve itt élek. Sok idő harminc év. Sok régi szomszédot elvesztettem, sok régi házat lebontottak. A régi dolgok eltűnése nekem fájdalmat okoz. De tudom, hogy sok új ház épült közben ezekben születtek gyermek-hadak, akiknek már ez a szülőföldjük és az az új épület a szülőházuk. Majd eljön az idő, amikor ők ugyancsak átélik az idő hatalmas áradását, pusztító-építő munkáját. Az életünk szüntelen körforgás, üdvözlésbúcsúzás, vergődés. A tárgyak, a növények, a dombok, a völgyek erősebbek és maradandóbbak nálunk. De csak mi tudjuk mindezt megénekelni. Szelepcsényi Sándor könyve krónikás ének a javából. Ő szeretettel írta, olvassák Önök is szeretettel!

Rákoskert, 2005. március 21.

Salamon György festőművész