Rákoskert Nagy-Budapest része lett, helyzetének alakulása a Forradalom és Szabadságharc kitöréséig

  A stabilizálódó életet teljesen kizökkentették kerékvágásából az 1950-es év eseményei. Megkezdődtek az államosítások és Rákoskertet, a környék többi „Rákos” előnevű településével együtt 1950. január 1-től Budapesthez csatolták, kialakítva ezzel a főváros legnagyobb, 54,8 négyzetkilométer területű, XVII. kerületét.

  Az itt lévő falvak miatt az új kerület alapvetően és még nagyon hosszú ideig meghatározóan, mezőgazdasági jellegű volt, bár Rákoskertet továbbra is túlnyomórészt munkások lakták.

11csipkerfe  Az államosítást a kocsmákon és üzleteken kezdték.

  A Kollár-féle kocsma beszüntette működését, csak a nagytermet használták tovább. Hosszú fapadokkal berendezték a nézőteret, a színpad hátulsó felületére kihúztak egy fehér vásznat és mozielőadásokat tartottak benne.

  Mivel az iskolának nem volt alkalmas helyisége, az iskolai ünnepek egy része is itt zajlott, például az az előadás, amelynek szereplői az alábbi képen láthatóak az udvar árnyékot adó fái alatt, a darabot betanító Józsa és Vali tanítónénivel.

  A Sebők kocsma némileg átalakult, a nagyteremben lévő színpadot megszűntették, a helyiségből alakították ki az italbolt söntését és ivóját. Érdekes és az akkori rezsimre jellemző volt, hogy bár az államosítással mindenéből kiforgatták a tulajdonost, azt megengedték neki, hogy mint alkalmazott, továbbra is üzemeltesse a kocsmát, ami addig a sajátja volt. Így működött az italbolt egészen 1960-ig, amikor Sebők úr átadta a vezetését másnak, bár a család továbbra is abban az épületben lakott.

  Az üzleteket államosították, de meg nem szűntették őket, egy részük, ha nem is ugyanazzal a funkcióval, de tovább működött:

  Tóthék hentesüzlete Közért húsbolt lett.

  Nagyék élelmiszer kereskedése helyén Közért üzlet nyílott.

  Zsuppán bácsi üzletét Szövetkezeti bolttá alakították, amit Hegyesi úr vezetett tovább.

12szovetcsop

Zsuppán bácsi üzlete 1950-ben, amikor az már szövetkezeti bolt volt, a rákoskertiek egy csoportjával.

A szövetkezetet eredeti helyéről hamarosan átköltöztették a Sebők kocsma régi söntésébe. Helyén egy darabig cipészműhely volt, de néhány év múlva az is megszűnt és az épület, mint lakóház funkcionál mind a mai napig.

13szovetfe  A Gratzl-féle háztartási üzletet becsukták, petróleumot a Szövetkezeti boltban lehetett venni, aminek az átható szagát magába szívta minden, amit a boltban árultak. Különösen a nápolyin lehetett érezni az „érdekes” ízt és mivel a helyiség padlója maradt olajjal pormentesített, (amint az a kocsma idejében volt) az is adott egyfajta különleges aromát az élelmiszereknek.

  Orosziék cipészműhelye bezárt, kisebb javításokkal többek között a Tárogató (Irsa) utcában lakó Kulcsár bácsihoz vagy a Mátyás király (Rákoskert) sugárúton Sztyepánszki bácsihoz lehetett menni, akik nyugdíjasként, iparengedély nélkül dolgozgattak.

  Nagy bácsi péksége szintén bezárt és csak 1956-ban nyitott ki ismét egy rövid ideig,

  Raffaisen Antal (Rafi bácsi) fodrászata úgy látszik nem kellett az államnak, mert az továbbra is működhetett.

14hazacskafe  Rákoskert hölgyeinek ruháit édesanyám - akit mindenki Hermin néninek szólított - varrta a negyvenes évek végétől egészen a nyolcvanas évekig. Egy időben a hentesbolt telkén álló kis házban volt a varroda, ahol Takács nénivel együtt készültek méretre a ruhák, de néhány évi működés után ez megszűnt és a Pásztorfalva utcai házunkban fogadtuk a megrendelőket.

  Ebben az időben a környező falvakban még nem mértek ki húst, ezért azt a rákoskerti húsközértből szerezték be. Mivel hetente csak egyszer volt beszállítás, már hajnalban hosszú sorok álltak a bolt előtt nyitásra várva, hogy a jegyre adagolt kevéske húshoz és egyéb hentesáruhoz hozzájussanak.

  Gyakran fordult elő, hogy a helyi lakosok, hátra szorulva a sorban, üres kézzel voltak kénytelenek hazamenni. Ez meglehetős ellenérzést keltett a rákoskertiekben, különösen az ecseriekkel szemben, ami átragadt a gyerekekre is. Ennek eredményeképpen évtizedes csatározások kezdődtek az „ellenséges” csapatok között, aminek a színterei a két település közti mezőgazdasági területek voltak. A légpuskával, csúzlival, fa- és néha15jegyekfe valódi kardokkal felfegyverkezett 10-20 fős seregek fenyegetően „támadták” egymást, de komoly összeütközésre soha nem került sor. Egyetlen enyhe karcolásról tudunk, amit egy rákoskerti lovassági kard hegye ejtett egy ecseri gyereken, de az ijedelem nagyobb volt a támadó, mint az áldozat részéről.

  Rákoskert fejlődése nagyon lassú volt ebben az időszakban.

  A villamosításban 1956 elején jutottunk el addig, hogy már a Csokonai (Pásztorfalva) utcában is álltak a villanyoszlopok és az addig valódi pecsétviasszal hivatalosan lepecsételt csomagban álló rádiókat be lehetett kapcsolni, a petróleumlámpákat felválthatták az elektromos izzók. A közvilágítás is működött, minden második oszlopra szereltek lámpát, hogy a bennük világító 60 wattos izzó kissé oszlassa az éjszakák sötétségét.

  Vezetékes víz csak az iskolában és az iskola közelében néhány utcai nyomós kútban volt, mivel az épület padlásán elhelyezett kicsiny tartályban nem lehetett nagyobb mennyiségű vizet tárolni, mert a súlyt a födém nem bírta volna el. A kristálytiszta, valóban kiváló minőségű ivóvizet az előbbiekben említett „Horgász-kútból” szivattyúzták a tárolóba. A szülők állandóan aggódtak, hogy a padláson lévő tartály, beszakítva a mennyezetet, tömegszerencsétlenséget16viztoronyfe idézhet elő, ezért egyre határozottabban követelték a megszüntetését. Céljukat sikerült is elérni és az 50-es évek második felében, megnagyobbítva azt, kihelyezték az épület mellé egy kb. 10 méter magas tartószerkezet tetejére. A megnövelt űrtartalom szerény lehetőséget biztosított a vízvezeték-hálózat további bővítésére is. Egyelőre csak az utcai vízcsapok szaporodtak, már az iskolától kicsit nagyobb távolságban is, (Erzsébet körút - Rákoskert sugárút és a Toldi Miklós utca - Tiszanána utca sarok, stb.) a házak bekötésére még várni kellett néhány évet.

A közösségi közlekedést a vasút és a Kucorgónál járó 62-es városi kék busz biztosította, de a vasút elsőbbsége még nagyon sokáig elvitathatatlan volt. Lassan kivonták a forgalomból a marhavagonokból átalakított személykocsikat. Helyettük a külső peronos, már gőzfűtéses másodosztályú, sárga-barna lécezésű fapados, olajozott padlójú kocsikban utazhattunk a békeszerződés megkötései miatt még sokáig egy vágányon közlekedő, csattogó 411-es „Truman” vagy 442-es, később 424-es mozdonyokkal vontatott vonatokon.

Ezek a vonatok a Keleti pályaudvarig közlekedtek, megállóik voltak csak úgy, mint ma Rákoshegy, Rákos és Kőbánya-felső. A munkába járók megtöltötték a szerelvényeket, ezért gyakran kellett szabályos harcot vívni egy talpalatnyi helyért, hogy le ne maradjon a zsúfolásig tömött vonatról a gyárba igyekvő dolgozó. Mindennapos volt, hogy ütközőn állva, amelyet telente vastagon jég borított, fél kézzel kapaszkodva lehetett csak utazni, vállalva a balesetveszélyt és azt is, hogy a szikrafogó nélküli mozdonykéményből a borsónyi izzó parazsak az ember gallérjába hulljanak.

18mozdony17vonat

Vonat érkezik Ecser felöl a rákoskerti vasútállomáshoz és egy zsúfolt reggeli munkásvonat 1963-ban.

19allomas

A rákoskerti vasúti állomás épülete eredeti állapotában, Nagy Károly állomásfőnökkel.

  A busszal való bejárást nem nagyon kedvelték a munkába igyekvők, mert az sokkal drágább volt. Az egyetlen, 1950 februárjától közlekedő, a rákoscsabai körforgalom miatt váltakozó irányból jövő 62-es járattal csak a Kőbánya-alsó vasútállomásig lehetett átszállás nélkül eljutni és a Kucorgónál lévő buszmegálló a legtöbb rákoskertinek messzebb volt, mint a vasútállomás. Az akkori fapados Ikarus TR-5 buszok amúgy sem vehették föl a versenyt a vonattal, mert sebességük annyira alacsony volt, hogy kerékpárral „ráragadva” együtt lehetett haladni vele megállótól megállóig. Fűtés sem volt bennük, télen a hátsó peron bal sarkában felfelé menő kipufogócső burkolatának támaszkodva lehetett egy kicsit melegedni.

20buszo21buszh

Ikarus TR-5 buszok jártak az ötvenes évek elején az akkori 62-es vonalán is,  hátul a kéményszerű kipufogócsővel.

  A közbiztonság viszont jó volt, az itt lakók bizalommal viseltettek az akkori körzeti megbízott, Baranyai törzsőrmesterrel szemben. Az ötvenes években gyakran jelentek meg felettünk röplapokat szállító ballonok, melyek közül néhány pont felettünk szórta ki tartalmát. Ezek a röplapok rendszerint a „Szabad Európa” rádió egyes adásainak nyomtatott változatai voltak, vékony, úgynevezett bibliapapírra nyomtatva. Volt köztük enyvezett hátú kis képecske is, amit ki lehetett volna ragasztani például a villanyoszlopokra, de hát a küldők nem igazán voltak tisztában a terror valódi szorításával. Ki merte volna akár az életét kockáztatni egy ilyen képecske kiragasztásáért? Emlékszem az egyik citromsárga lapocskára: Sztálin talapzat nélküli, omladozó szobrának rajza volt rajta, amin Rákosi és Gerő csüngött. A felirat szerint „Rákosi és Gerő Sztálinba kapaszkodik, pedig ő is csak a levegőben lóg!”

  Szórás után megjelent Baranyai biztos úr, végigjárta a házakat és begyűjtötte a „felforgató” iratokat.

  A diktatúra atrocitásaiból nem sokat éreztek az itt lakók, mert lekötötte őket a szegénységgel való küszködés, amitől szinte mindenki szenvedett. Miután a kemény nyolcórai munka után hazaérkeztek, nekiláttak a kertek művelésének, hogy megtermeljék a családjuknak az ennivaló jó részét, ne kelljen rá pénzt kiadni. A legtöbb háznál továbbra is tartottak baromfiakat, sok helyen disznót, esetleg kecskét is. Ebben az időben még általános volt, hogy a feleségek nem jártak el dolgozni, hanem a szó szoros értelmében vezették a háztartást és nevelték a gyerekeket. Nem volt ritka az olyan család, ahol öt-hat, sőt még több gyermek is volt, akikkel folyamatosan foglalkozni kellett.

  Éltek, ha nem is nagy számban, de többen Rákoskerten, akik gazdálkodóként, földművelésből éltek. Ők többnyire bérelt rákoscsabai vagy ecseri földeken szántottak-vetettek és így próbáltak meg boldogulni. Tudjuk, hogy a Rákosi Mátyás nevével „fémjelzett” diktatúra üldözte a magántulajdont és az egyéni vállalkozásokat, így ezek az emberek is kénytelenek voltak igazodni a rendszer elvárásaihoz.

25micsurinfe  Kevesen tudják, hogy a környéken elsők között, 1948 őszén megalakult Micsurin Mezőgazdasági Termelő Szövetkezetet Soós István rákoskerti gazdálkodó tizennegyed magával alapította. A helyi kommunisták vezéregyénisége abban az időben Wirth Ádám volt, az ő „rábeszélésére” vállalta Soós István, hogy hajlandó részt venni egy három hónapos, Moszkvában tartandó képzésen. Ott fogalmat alkothatott arról, miként működnek a szovjet kolhozok és a tanulságokat kellő kritikával levonva, megszervezte nálunk is a szövetkezetet. A kísérlet nagyszerűen sikerült, mert a helyi gazdák szakértelmére támaszkodva, többszörösen átalakulva és más néven ugyan, de még a mai napig is működőképesen sikerült kialakítani a szövetkezetet. Az indulásról az alábbi cikk jelent meg a „Szabad Föld” 1949-es évfolyamának egyik számában:

 

 

Cseresznyeszüret a rákoskerti „Micsurin”-ról elnevezett gyümölcstermelő szövetkezetben

 Aki erre jár, Rákoskerten a 3. számú termelő csoport gyümölcsösében, önkénytelenül is arra gondol akinek ez a szövetkezet a nevét viseli: Micsurinra a nagy szovjet tudósra. Ilyennek álmodhatta meg ő is a gyümölcsösöket, a kerteket. Arra tanított ő is, ahogyan a rákoskerti szövetkezet dolgozik: szeretni, ápolni a fát, megadni, amit kíván s a fa akkor hálás, visszaadja kamatostul, amit kapott.

 A rákoskerti szövetkezetnek vissza is adják a fák kamatostul a munkát, 10 százalékkal jobb termés van, mint tavaly. De, hogy jól tudják ápolni, mindennel ellátni, annak meg van a maga nyitja. Az egyik a szövetkezet, a másik a termelési szerződés.

 A 9000-es rendelet megjelenése után alakultunk meg ősszel, mint kertészeti bérlő szövetkezet – mondja csak úgy munka közben Soós István a szövetkezet elnöke. – 32 hold gyümölcsösön gazdálkodunk. Azelőtt nagybérletek voltak, ahol sem a tulajdonos, sem a bérlő nem gondozta szívből a gyümölcsfákat.

  - Most viszont megnézheti akárki – vág közbe öntudatos büszkeséggel Rákoskerti bácsi – Kéregkaparástól koronametszésig mindent elvégeztünk, hogy a fa jól teleljen, tavasszal pedig műtrágyával segítettük a gyümölcsnevelésben. Mehet is ott jól a munka, ahol van jó felszerelés. Persze egyik szövetkezeti tagnak sem volt erre pénze.

  - Hanem?

  - Termelési szerződést kötöttünk a Gyümölcsértékesítő Nemzeti Vállalattal. – világosít fel az elnök – Így kaptunk felszerelést, motoros permetezőt, kocsit, lovat, tavasszal permetező anyagot, műtrágyát.

  Csintalan József a szövetkezet legfiatalabb tagja nem hagyja szó nélkül a felsorolásnál a munkaruhát sem.

  - Ezt is a Nemzeti Vállalattól kaptuk. – mutatja az egyforma szürke zubbonyt és nadrágot, amit mindannyian viselnek.

  Nem hiába vannak versenyben egymással, alig akarnak megállni egy percre is. Annyit sikerül mégis megtudni, hogy bár a munkanapnak nincs még vége, de van már köztük olyan, aki a munkaegység duplájánál tart, s már a századik kilót szedi le ma.

  - Milyen gyümölcsök lesznek még ezen kívül?- zavarjuk meg még ezzel a fontos kérdéssel a cseresznyeszedőket.

  - Mindenféle idénygyümölcs – felelnek hárman is, - de legszámottevőbb az alma.

  - Most még nem tudunk minőségi gyümölcsöt felmutatni – jegyzi meg Micsurinhoz hű gondossággal Rákoskerti bácsi – de arra törekszünk, hogy egy-két éven belül úgy rendbe hozzuk gyümölcsösünket, hogy nemcsak az almát, hanem idénygyümölcseinket is exportképessé tegyük.

Ahol ilyen összefogás, akaraterő és segítség van, ott biztos a siker.

K. KI.

  Az általános iskola teljes kihasználtsággal működött, két műszakban jártak a gyerekek az osztályokba.

  Az épület déli részében lévő kápolna és sekrestye jelenléte az új politikai rendszerben már nem volt kívánatos, a két szobácskát összenyitották, a szomszédos helyiséggel határos többszárnyas ajtót szilárd válaszfalra cserélték és így kialakítottak egy újabb tantermet. Az 1950-51-es tanévtől kezdődően még így is csak négy osztályterem volt az épületben, ezért délelőtt az alsó-, délután a felső tagozatnak volt oktatása és hetente váltották egymást. Az alsó tagozat osztályainak létszáma már átlagosan 30 fölött volt.

23iskolud22napk 

Az iskola belső udvara 1947-ben és a napközinek otthont adó épület az iskola udvara felöl 1955-ben.

  Az osztálytermeket szénfűtéses vaskályhák melegítették, a fapadló olajjal volt pormentesítve, ami azt jelentette, hogy ha egy füzet leesett, azon azonnal fekete olajfoltok keletkeztek és lehetett újraírni az egész tartalmát. Nem volt ritka az sem, hogy valaki elesett ezen a síkos padlón és lehorzsolta valamelyik testrészét. Ilyenkor a bőr alá került fekete, olajos piszok, mint egy tetoválás, sokáig megmaradó emléket hagyott.

  1950 és 1956 közötti időszakban a tanítás irányításában Tátray Ferenc, Czike Károlyné, majd Szabó Lajos igazgatók követték egymást. Vince Ferencné (Vali tanítónéni), aki az épület 1942-es átadása óta folyamatosan itt tanított meghatározó szerepet betöltve az iskola életében, és akit szigorúsága ellenére a gyerekek nagyon szerették, 1954-ben a Rákoscsabai Sugár úti iskolába ment igazgatónak.

 24tabl

Az 1954-ben végzett nyolcadikosok tablója volt az első, amit ilyen stílusban készítettek.

  Az eredetileg tanítói lakásnak épült alsó házból napközi otthont alakítottak ki. A két lakószoba közti falat elbontották és az így kialakított nagyteremben tanulhattak azok, akiknek mindkét szülőjük dolgozott. Csekély térítés ellenében ebédet és uzsonnát is kaptak, amit valamelyik konyhával rendelkező rákoscsabai iskolából hoztak nagy alumínium edényekben.

  A háború után felvirágzott közösségi élet kezdett elsorvadni. A rendszer nem támogatta a helyi civil szerveződéseket, így lassan-lassan megszűntek a műkedvelő színi előadások. Egyetlen szórakozási lehetőségként maradt a Sebők házban működő kocsma és a Művelődési Házzá kinevezett Kollárnál kialakított mozi. Ott egy kőbányán lakó, volt rákoskerti fiatalember, Szoboszlai Pál válogatásában és tevékeny közreműködésével (ő szerezte a vetítőt és a hangszórót, kezelte a mozigépet, stb.) vetítettek vasárnaponként két előadásban filmeket 1956. október 21-ig. Később (Boros) Varga Sándor, aki a filmgyárban dolgozott, szerzett, gyakran premier előtti bemutatással, jobbnál jobb filmeket, amit Kelemen bácsi vetített le a teltházas teremben.

  Az ötvenes évek elején még működött egy sakk-kör a Kollárnál, ahol versenyekre készítették föl a felnőtt tagokat, nem is eredménytelenül. Sok, az akkori időkben még gyermekkorú rákoskerti is szívesen emlékezik a postamester Wehrmann bácsira, aki megismertette velük a játék alapjait és vezette ezt a kört.

  Évről évre visszatérő esemény volt a „Juniális”, amikor a platánsor árnyékában egy szabályos búcsút tartottak, vásári bódékkal, törökmézzel, luftbalonnal és négusbombás durrogtatással. Kollár János és felesége az utcán főzte kondérban a gulyáslevest, aki megkívánta ehetett, amennyi jólesett, ücsörögve az akkor még szép számban meglévő padok valamelyikén.

  A helyi vonatkozású közleményeket minden kedden a rákoscsabai kisbíró, Molnár bácsi, rövid dobolást követően adta tudtára mindenkinek a piactér felső, a Sebők kocsma előtti részén. Jellegzetes bevezető formulája volt a mondókájának, hogy „Közhírré tétetik, hogy ……” és ezt követte az eb-oltások esedékességének kihirdetése, vagy ami éppen akkor aktuális volt.

  Ebbe a légkörbe robbantak bele az 1956-os év őszi eseményei, gyökeresen megváltoztatva a településünknek addigi, nyugodtnak tűnő életét.

Ugrás a lap elejére