Püspöki története a trianoni katasztrófáig II. rész

  Az itt élőknek a viszonylagos nyugalom mellett nem volt ez az időszak sem megpróbáltatásoktól mentes. Hogy mást ne is említsek, akit besoroztak a Monarchia hadseregébe az bizony elég nehéz helyzetbe került. Dédnagyapám, Fehérvízy István sem kerülhette el a sorsát. Mint azt az obsitoslevelében olvashatjuk, az abban az időben kötelező szolgálati időt neki is le kellett tölteni:

p 2 1”Fehérvízy István m. kir. honvéd szakaszvezető, született 1840 Magyarország Pozsony megye Püspöki községben, nős, a cs. kir. 72. gyalog ezredben mint gyalogos, őrvezető, tizedes és szakaszvezető, 10 év 1 hó, 4 nap, a m. kir. pozsonyi 58. honvéd zászlóaljnál mint szakaszvezető két évet, összesen tizenkét évet, 1 hónapot és 4 napot szolgált, az 1864-iki, 1866-iki hadjáratban részt vett, a törvényszabta sorhadi és honvédségi védkötelezettségének eleget tevén a honvédség kötelékéből ezennel véglegesen elbocsáttatik.

Kelt: Pozsony, 1876. évi április 14-én.”

  A század végén született meg Borovszky Samu monumentális műve Magyarország vármegyéi címmel. Az 1895-ben kiadott, Pozsony vármegyét ismertető kötetben Püspökiről a következő leírás található:

„Püspöki, felsőcsallóközi kisközség, körjegyzőségi székhely, Pozsony közelében 258 házzal és 1160 róm. Kath. Vallású lakossal. Ősi német (!?) telep, mely a XIII. század elején az esztergomi érsekek birtoka és lakhelye volt. Bél Mátyás említi az esztergomi érsekek díszes kastélyát és a község egyéb díszes épületeit, műkertjeit és körfalait. A hajdani prímási palotában, mely az idők során többszörösen átalakítva, régi rendeltetését ma már alig árulja el, most a községi hivatalok vannak elhelyezve. Az 1553-iki összeírás szerint az érsekségnek 41 portája volt itt. Később más birtokosai is felmerülnek és pedig az Ormosdyak, Chernel, özv. Reidnerné, Albert és Galgóczy családok, kiknek itt régi kúriáik is voltak. Ma is van még itt két régi úrilak, melyek közül az egyik özv. Draskovics György grófnéé, a másik pedig Galgóczy Antalé. Ma is az érsekségnek van itt nagyobb birtoka. Ősi temploma már 1229-ben szóban forog. Mai templomát 1889-ben megújították, de ez nem az ősi templom volt, egyes részei ugyanis azt bizonyítják, hogy a XVI. század elejéről való. Az egyház gótikus szentségtartót őriz a XIV. századból. 1859-ben tűz pusztította el a község nagy részét, mely a gyakori vízáradásoktól is sokat szenvedett. Határaiban a Thököly féle szabadságharc alatt kisebb ütközet volt. A XVI. században lakosai vámmentességet nyertek és ekkortájt mezőváros volt. Van itt hitelszövetkezet és gazdakör. Ide tartoznak Friedrich és Gyuri majorok, Galgóczy, Jegenyés, Kötélszer, Mogyorós és Téglaház puszták és Kovácsszigeti erdőlak. A községnek postája, távírója és vasútállomása van.”

  A faluról készült jelenkori kutatásokra alapult leírások mintha nem mindenben egyeznének ezzel a művel, de nyilván a modern kori adatok állnak közelebb az igazsághoz hiszen nem is igazán volt elvárható Borovszkytól, hogy a békebeli Magyarország valamennyi településének történetét teljes mélységig ismerje.

  A Kovács-szigetiként szereplő „erdőlak” mind a mai napig szinte eredeti formájában megvan a Füzesi erdőrészben. Ebben az erdészházban lakott a mindenkori erdész (az 1900-as évek elején Nagy Ferenc) a családjával.

p 2 2p 2 3 

Erdészház a püspöki erdőben és erdész-lak a Jegenyés részben 2006-ban

 A Jegenyés erdőben még áll az a kúria, ahol az ötvenes évekig egy Tanglmayer nevű másik erdész is lakott. Az ő feladata volt, hogy felügyelje a körzetéhez tartozó erdészek és vadászok munkáját. Az épület jelenleg üres, de még nagyon jó állapotban van, bár a tetőzetén kezdenek megcsúszni a cserepek, aminek a következménye a viharos lepusztulás lesz. Az egyre több lyukon beszivárgó nedvességben elkezd gombásodni, korhadni az évszázados faszerkezet és ez a vég kezdetét jelenti. Ha a könnyező gomba megfertőzi a födémszerkezetet, a pusztulás megállíthatatlan és hatalmas költségekkel lehet csak megmenteni a halálra ítélt épületet. Kár volna érte!

  Régebben állt egy nagy erkélyes épület is az erdőbe vezető út mellett, ebben a hófehérre festett házban élt Gandorfer Ferenc német erdőmérnök. Az épületet akkor bontották le, amikor a püspöki határ hatalmas területét kisajátították a Slovnaft olajfinomító építéséhez.

  A régi falu arisztokráciájához tartozó főerdész sírboltja a püspöki temető legszebb síremléke, amely a helyi önkormányzattól védettséget kapott, így - bár a bérleti díja a ráragasztott figyelmeztetés szerint már lejárt - nem fenyegeti a lebontás veszélye.

p 2 4  p 2 5Nem említi Borovszky, de ekkor már állt a központban a mai községháza épülete, ami egy korabeli képeslapon „Jegyzői lak”-ként szerepel és már ekkor is a közigazgatást szolgálta.

  Egy érdekes gyakorlatot érdemes megemlíteni, ami főleg az 1800-as évek második felében élte virágkorát nem csak Püspökin, hanem a legtöbb olyan településen, ahol a környezetben idegen nyelvű emberek is éltek. Ez a cseregyerek intézménye volt, ami azt jelentette, hogy a család néhány hétre vagy hónapra gyermeket cserélt egy másik, akár távolabb élő más nemzetiségű családdal, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak, idegen szokásokat tapasztaljanak. Az én nagymamám, Fehérvízy Klára például Ausztriában, egy osztrák családnál volt fél évig 12-13 éves korában és olyan jól megtanult németül, hogy élete alkonyán is vállalt levélfordításokat. De kerültek így gyerekek szlovák és cseh környezetbe (és viszont), bizonyítva a magyar nép nyitottságát és befogadókészségét.

  A századvége jelentős változást hozott Püspöki életébe: 1895-ben megépült a Pozsonyt Dunaszerdahellyel összekötő helyiérdekű vasút, majd ezt a következő évben meghosszabbították és már kelet felé egészen Komáromig el lehetett vonattal jutni. Ezt a vonalat „Csallóközi vasútként” tartja számon a köztudat. Ez a vasút egy rendkívül termékeny vidéket kapcsolt be az országos hálózatba, lehetővé téve terményeinek az olcsó és megbízható szállítását az év bármelyik időszakában. Az egyvágányú pályán a pozsony-újvárosi pályaudvarról induló vonatok a következő állomásokon és megállóhelyeken álltak meg: Vereknye, Püspöki, Enyedpuszta, Misérd, Csallóközcsütörtök, Somorja-Uszor, Paka, Nagylég, Szentmihályfa, Patony, Csallóközabony, Duna-szerdahely, Hegyéte, Albár, Istál-Nyárasd, Ekecs, Nagymegyer, Bogya-Gellér, Tany, Ekel, Csallóközaranyos, Örsújfalu, Komárom.

p 2 6p 2 7  Püspöki egy szép, a MÁV vonalakon szokásos tervek alapján épített emeletes állomásépületet kapott, amely még ma is a régi formájában látható. Az állomáson több vágány és különféle rakodó- és raktárépület is van, jelezve, hogy ez nem akármilyen kis megállóhelyecske, hanem egy nagyobb forgalomra méretezett jelentős állomás.

  A síneket Salgótarjánban hengerelték, elképzelhető, hogy az elhagyatottabb részeken még ma is találni „SALGÓTARJÁN 1895” feliratot hordozó szálakat. A vonalon 1960-ig gőzmozdonyok, majd dízelmozdonyok húzták a szerelvényeket.

  A vasútvonal három jelentős szempontból is megváltoztatta a püspökiek életét:*könnyebbé vált a különféle áruk szállítása az itt élő gazdák számára, gyorsan elérhetővé váltak a pozsonyi gyárak és a városi munkahelyek azoknak a számára, akik nem a mezőgazdaságban találtak megélhetési forrást, és nem utolsósorban munkalehetőséget teremtett nagyon sok embernek.

  A település lakói ennek ellenére alapvetően a mezőgazdálkodásból éltek. A sík vidékeken, ahol elsősorban a gabonatermelés volt jellemező, a paraszti munka legjelentősebb eseménye az aratás volt.

  A nagyobb birtokkal rendelkező gazdák nem tudták saját maguk elvégezni ezt a rendkívül fáradságos munkát, nekik a többi gazda segítségét is igénybe kellett venni. Nyilván ezért valamilyen formában (pénzzel, terménnyel, viszontsegítséggel) fizettek is és az aratás befejezését megünnepelték. Az ünnepség kezdetekor az aratók vezéregyénisége tréfás szónoklattal köszöntötte a gazdát. Egy ilyen beszéd kéziratát őrzöm, mely az 1900-as évek első évtizedének elején születhetett és Fehérvízy István mondta el az előttünk sajnos ismeretlen személynek:

"Köszöntő

Isten jóvoltából kívánom én kegyelmének a tekintetes úrnak, hogy minek utána a mai arannyal foltozott, bársonnyal behúzott, ezüst patkószegekkel kivert szép piros napra fel hagyta virradni a mennyei szent felség, hogy szerentsésen elvégezhettük az aratást, minden baj és elemi csapástól megmentette mind az urakat, mind pedig az aratókat, tegye meg ezt ezután is a mennyei szent felség.
  Hogy ne igen sokat számlálgassam tekintetes úrnak a haja szálát, hanem annyi áldással öntse nyakon kegyelmeteket, ahány szál már lehullott a fejük tetejéről és amennyi még most rajta van.
  S a mennyei szent cselédeknek egyéb dolga soha ne legyen, hanem kegyelmetek útjából söprögessék a földi gondokat, hogy boldogságuknak fényesen kipucolt csizmája a bajok potsétájában be ne sárosodjék. S a jó kedvük kulatsa mindig tele legyen piros egri borral s valahányszor abból egyet iszik mindannyiszor prosit-ot kiáltson minden selembotskorban járó angyali nemzetség.
  És ha netán csuz, köszvény, gutaütés, korela vagy más több ilyenféle nem szeretném vendégek kerülgetnék kegyelmednek háza táját, akkor két paraditsombéli szent hajdu álljon kegyelmed mellett mogyorófa pálcával s kergessék a nem szeretném vendégeket oda, ahonnét jöttek.
  S magát pedig tekintetes urat úgy mártogassák mindenféle földi boldogságban, mint az Isten (a) fáraó népét a Vörös-tengerben, mikor Mózest és a többi Izrael fiait akarták üldözni.
  S ha eljön az a kegyetlen kaszás, aki minden embert szénának néz s ha lekaszálja ő kegyelmét is, akkor ne hagyják ám a mennyei szekeresek tekintetes úrnak lelkét sokáig forspontos kotsi után járni, hanem csakhamar jőjenek érte másvilági szent lovakkal azaz az angyalok szárnyain és vigyék be abba a mennyei szent udvarba, ahol Ábrahám, Izsák és még a többi zsidó szent patriarchák 33 vörös nadrágos cigány égberöpült hegedűszója mellett járják fényes topánokban, piros bársony nadrágokban a Balaton melléki csárdást.
  Isten éltesse az egész úri családot!
 
Mindamellett tyúkja tojjon tarkát, lúdja költsön szarkát, hogy ha a köszöntőnek meg nem kenyi torkát."

A ritka ünnepi napok örömteli eseményei mellett az ország és a magyarság sorsa súlyos aggodalommal töltötte el az egyszerű emberek lelkét. Mintha érezték volna a hamarosan kitörő vihar előszelét, egy, a századforduló tájékáról fennmaradt imádsággal így fohászkodtak Szűz Máriához:

Magyarok nagyasszonya,
Boldogságos szűz anya
Hozzád sír fel énekünk,
Könnyben úszó két szemünk.
Vond e népet védve-áldva
Szent palástod oltalmába!
Isten anyja, légy anyánk,
Üdvöt osztó patrónánk,
Áldd meg a mi szép hazánk!

Te megérted népedet,
Azt mely annyit szenvedett,
Mely veled a Golgotát
Járja ezred éven át.
Ó kit égbe vitt a bárány,
Néped is a könnyek árján
Vidd szelídebb sors-úton.
S melyet búja földre nyom,
Boldoguljon már e hon.

Hét fájdalmú tiszta szűz,
Aki mindig könyörülsz,
Szánakozva, résztvevőn
A lesújtott szenvedőn.
Te megérted, mit tesz az,
Hogy ezer éve könnytől ázik
Orcánk, melyet szánt a bú,
S a sok tövis koszorú.
Lelkünk olyan szomorú!”

  A boldog békeidő 1914-ben olyan tragikus eseménnyel ért véget, amely a magyarság számára végzetesnek és – ezt a történelmi távlatból ma már világosan látjuk - soha ki nem heverhetően súlyos csapásnak bizonyult. Kitört az I. világháború!

   Nekünk, magyaroknak az égvilágon semmi szerepünk nem volt a háború kirobbantásában, mégis minket büntetett a világ a legfájdalmasabban. De hát erről majd a következő fejezetben akarok beszélni, egyelőre ott tartunk, hogy elkezdődött Püspökin is a katonaviseltek behívása. A fényképészek munkája hihetetlen mértékben megszaporodott, minden katonai szolgálatra alkalmas férfi fényképet készíttetett magáról, hogy ha esetleg elesik, maradjon emlék róla. Akinek már volt felesége és gyerekei, azok családi képet csináltattak olyan céllal is, hogy azt magukkal víve a frontra, ha jelképesen is, a képet nézegetve együtt lehessenek szeretteikkel. (Sajnos voltak, akik ezt elmulasztották és a háborúban elesve a család megmaradt tagjai utólag montíroztatták rá a képét a közös fotográfiára, mint az a következő oldalakon található képeknél a Kanávor család esetében történt.)

p 2 8p 2 9 

Fehérvizy Ferenc legénykori fényképe 1907-ből és egy utász bajtársával, bevonulás után 1914-ben.

p 2 10p 2 12 

p 2 11  A fotográfiáknak a stílusa mondhatni egységes volt. Ha már bevonult az illető, egyenruhában állt a lencse elé, ha még civil volt, jellegzetes díszletek elé állították a legényt, aki kalaposan vagy azt a kezében tartva állt és így készült a felvétel. A bajtársak, barátok meg a testvérek gyakran közösen fényképeztették le magukat.

  A családosoknál a feleség ült, körülötte a kisebb-nagyobb gyerekek kellékjátékokkal, az asszony mellett állt a férj, kezét annak vállán nyugtatva. Szinte nincs olyan család az Osztrák-Magyar monarchia utódállamának területén, ahol ne őriznének a régi becses emlékeik között egy-két hasonló képet.

p 2 13  A hadüzenet után, 1914. július 31-én éjféltájt dobszó verte fel a falu csendjét, kihirdették az általános mozgósítást. Másnap már a hadkötelesek százai jelentkeztek a kijelölt gyülekezési pontokon és Püspöki számára is megkezdődött a háború.

  Az I. világháború tombolásának 4 évében – a főtéren álló emlékmű jobb oldalán lévő márványtábla tanúsága szerint – 99 püspöki fiatal férfi esett el a harcokban. Ha belegondolunk, hogy az egész község lakóinak száma ebben az időben két és fél ezer körül volt (a házak száma 350), és figyelembe vesszük azt, hogy egy átlagos háztartásban, az öregekkel és a gyerekekkel együtt 5-6 fő élt, láthatjuk, hogy ez a vesztesség milyen súlyos volt. Minden harmadik házban gyászolták az elesett hozzátartozójukat és szinte nem is volt olyan püspöki, akinek a közvetlen rokonságából ne maradt volna valaki ott a távoli harcmezőkön.

p 2 14 p 2 15 Láthatjuk azt is, hogy ebben az időben a lakosság színmagyar volt, hiszen tudjuk, hogy ekkorra már az idegen hangzású nevek mögött is magyar nemzetiségűeket találunk.

  A szomszédos Szunyogdiban egy kis kápolnát emeltek a világháború hőseinek, amelynek a 2015-ben felújított homlokzatán lévő, mára már eléggé megviselt márványtáblán ez olvasható:

„Kik a hazát védve hősi halált haltak,
adj Uram nekik örök nyugodalmat.”

p 2 16  Sajnos, a világháborút megjárt katonaviselt férfiak visszaemlékezéseit nem jegyezte le senki, ezért csak egy-két tárgyi emlék segítségével idézhetünk fel töredékeket a hadjáratokról.

  Ilyen emlék például az a kicsiny porcelán szobrocska, amit Fehérvízy Vilmos nagyanyai nagybátyám talált egy elhagyott parasztház mellett álló ól tetején és hozott haza valamelyik galíciai faluból.

  A háborút követő évekről nem őrzött meg az emlékezet szinte semmit. A Károlyi-féle úgynevezett Őszirózsás forradalom és az azt követő proletárdiktatúra sem volt számottevő hatással a falu életére. Az életben maradt katonákat leszerelték és hazaküldték őket. Részeseivé váltak ismét a falu hétköznapjainak és a település többi lakosával együtt várták, hogy mi lesz az elvesztett háború következménye.

 

Ugrás a lap elejére