Élet az első Szlovák Köztársaság alatt és a II. világháború megpróbáltatásai

  Püspöki magyarjai ismét anélkül lettek egy másik ország lakói, hogy kitették volna a lábukat az otthonukból.

  A Szlovák Köztársaság létrejöttét a németeknek köszönhette ezért szinte automatikusan részévé vált a tengelyhatalmak szövetségének. Mivel azonos táborba tartoztak Magyarországgal, érdekeik megkívánták, hogy a magyar kisebbséggel ne bánjanak sokkal rosszabbul, mint azt az előző, a Csehszlovák Köztársaság idején tették. Még megmaradtak a magyar iskolák, a kétnyelvű nyomtatványok, bár egyre gyakrabban fordult elő, hogy már csak szlovák nyelvűt voltak hajlandók a hatóságok kiállítani.

p 3 1  Új pénzt kellett megszokniuk az embereknek, amelyre egy addig jóformán ismeretlen pap-politikus képét verték, Tiso Józsefét, a köztársaság elnökéét.

  Somorja, az eddigi járási székhely visszatért Magyarországhoz, a szlovák hatóságok kénytelenek voltak új területi beosztást kreálni. Püspökit a pozsonyi járáshoz csatolták.

  A Szlovák Köztársaság legodaadóbb híve Püspökin a szlovák iskola igazgatója volt. A tanítást ideiglenesen felfüggesztette és mint a Hlinka-gárda főparancsnoka, az iskolában rendezte be a főhadiszállást és a fegyverraktárt. A magyar iskola működését ott akadályozták, ahol csak tudták. A tanítókat állandóan zaklatták, hosszabb-rövidebb ideig elvitték őket a csendőrök és igyekeztek megfélemlíteni őket. Ennek ellenére tanítóink kitartottak és igyekeztek minél magasabb színvonalon ellátni a feladatukat.

p 3 2  1939. szeptember 1. a II. világháború kitörése után a Szlovák Köztársaság hadserege a németek oldalán bekapcsolódott a harcokba. A hatóságok azonnal sorozást rendeltek el és Püspökiről is többeket behívtak az új hadseregbe, de ténylegesen harctérre kevesen kerültek közülük.

  A háborúban való szlovák részvétel korántsem volt olyan intenzitású, mint például a magyar. Ezért aztán a civil lakosság megpróbáltatásai sem mérhetők az anyaországiakhoz, különösen a háború első éveiben. Az élet folyt a megszokott medrében Püspökin is.

 

  A fiatalok szerették egymást, házasodtak és szép számban születtek gyerekek is.

  Sajnos voltak, akik ifjú korukban elmentek, mint például Nagy Ferenc erdész leánya, Júlia, aki TBC-ben megbetegedett és fiatalon kísérték utolsó útjára a püspöki temetőbe. A püspöki kórházban kezelték, de abban az időben még nem volt hatékony gyógyszer, ezért a kór erősebbnek bizonyult. Az erdészházban halt meg, ahonnét szekéren hozták be a faluban lakó testvérének a házához.

p 3 4p 3 3 

Nagy Júlia koporsóját kocsin hozzák az erdészházból, majd menet kíséri a temetőbe.

  A háznál felravatalozva a rokonok és ismerősök elbúcsúzhattak tőle. Onnét a koporsót a szentmihály-lovának is nevezett fakeretre helyezve a közeli férfi hozzátartozók vállukon vitték ki a szertartást celebráló plébánost követve, az 1888-ban megnyitott „új” temetőbe.

  Egyébként a férfiak végezték a dolgukat a földeken vagy a pozsonyi gyárakban, a nők ellátták a háztartást és nevelték a gyerekeket.

  Ezekben az években sikerült elérni, hogy felépüljön egy kultúrház, ami jelentős bővítésekkel, de még ma is szolgálja Püspöki lakosságát. Kellett is egy önálló, kifejezetten a művelődés céljaira épült intézmény, mert a színjátszó csoportnak és az iskolának is szüksége volt egy nagyobb létszámú közönséget befogadni képes létesítményre. Az iskola énekkara különösen sikeres volt ebben az időben, 1942-ben még Pozsonyban is felléptek.

  Közben a háború fokozódó hevességgel tombolt, 1944 tavaszán már Püspöki fölött is légiharcok voltak és a helyzet egyre súlyosabbá vált, ahogyan közeledni kezdett a front. 1944. június 16-án súlyos légitámadást intéztek az angol-amerikai bombázók Pozsony ellen. A legfőbb célpont az olajfinomító volt, ahol sok püspöki is dolgozott.

  És itt hadd adjam át a szót testvéremnek, Szelepcsényi Ernőnek, aki ugyan kisgyermek volt abban az időben (1936-ban született), de az emlékei még ma is elevenen élnek.

„Sok más európai nagyvároshoz hasonlítva, Pozsonyt aránylag megkímélte a sors a háború borzalmaitól, habár az összesen ötszöri nehézbombázás sok magyar életet oltott ki. Családunk is gyászolt. Apám öccse – Rudolf (akit otthon Rezsinek szólítottunk) - az "Apolló" olajfinomítónál dolgozott. Frankék Mariska lányát vette feleségül és pár hónappal az esküvő után mindenki örömmel értesült arról, hogy gyereket vártak Nem sejtették azt, hogy a jövő mennyire tragédiákkal terhes. Az olajfinomító szőnyegbombázása a földdel egyenlővé tette a tárolótartályokat és az épületeket is. A több emeletes légoltalmi pince felett robbanó bomba emberek százait temette be, köztük volt 10 püspöki lakos is. Pár napba telt, amíg végre Rezsi teteme is a felszínre került. A tragédiasorozat azzal folytatódott, hogy Frank Mariska - Szelepcsényi Rudolfné - 2-3 évvel később szintén itt hagyta az árnyékvilágot. A göndör, feketehajú, vékonyka kislányt, árván maradt unokatestvérkémet Frank nagymamáék fogadták örökbe.

  Nekünk járt a "Tolnai Világlapja", közölve az elesettek és eltűntek fényképeit, hadszíntéri felvételeket, égő szétlőtt tankokkal, lezuhant gépekkel. Püspöki felett egymást érve repültek az angol, amerikai bombázók, Magyarország fele tartva, tele bombával. A rádió jelezte a légiriadókat, bemondták azt is, hogy merre tartanak a repülőkötelékek. Stuttgart, Klagenfurt, Bécs, Győr, Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Kassa, Beregszász, Munkács, Nyíregyháza, Debrecen, Arad, Orsova, Szeged, stb.. A térképen megkerestem az említett célokat, kiszámítva hogy mikor lesznek a repülőgépek húzta kondenzcsíkok felettünk. Amikor elkezdtek dörögni Páskomban a légvédelmi ágyuk, az ég tele lett a „flakkok” füstpamacsaival. Egyszer-egyszer izgatottan ujjongtunk mikor kalimpálva zuhanni láttuk valamelyik gépet, néhány égett, ezek harsogó üstökösként jöttek lefele. Katonai autók szedegették össze a határban a személyzet azon szerencsés tagjait, akiknek sikerült ejtőernyővel kiugraniuk. Házunk cseréptetején kopogtak a repeszdarabok, rohangáltunk össze-vissza, szedegettük a fellelhető szilánkokat és betettük a gyűjteményünkbe. Besötétedés után elkezdődött a tűzijáték, a magasban robbanó ágyúgolyók sziporkáztak, a nyomjelzős géppuskasorozatok fordított hullócsillagokként szántották az eget és a kereső fényszórók sugárnyalábjai pásztázták az eget. Amelyik bombázó belekerült a fényszórók kereszttüzébe, az ritkán tudott abból kimenekülni és akkor valamennyi légvédelmi ágyú rá irányult.

  A csallóközi vasúton naponta mentek a marhavagonokból álló szerelvények, lassan haladva Pozsony-Újváros pályaudvara felé, zsúfolva a keleti harctér foglyaival. A nyitott, de tüskésdróttal befont ablakokon keresztül különböző katonasapkás fejeket láttunk. Sokfajta nyelven kiabáltak valamit nekünk, gyerekeknek. Biztosan köszöngették a sok sárgarépát, hagymát, kukoricát amit a csöllei határban szedtünk a sínek mellett és bedobáltuk nekik. Néha amikor a szerelvény az állomáson állt, apám azután miután a vonat mellet le és fel sétáló német őrt cigarettával „lekenyerezte”, végigment a vagonok mellett és benyújtott egy-egy csomag szívnivalót az ablakokon. Mi gyerekek pedig a vagonok nyílásain kilógatott zsinórokra, cérnákra kötöttük a szüleinktől kapott cigarettát.

   A front közeledtével, 1944. december 8-án német katonákat kvártélyoztak be a nagyobb házakba. Hozzánk két tiszt került, rájuk különösen jól emlékszem, mert ők több napon keresztül voltak vendégeink. Az idősebbiknek Werner Morgenrot volt a neve, sebesüléséből felépülve ment vissza. Nagyon szerette Árpi öcsémet és engem, mert biztosan a saját kisfiára emlékeztettük őt. A tábori konyhán kapott süteményadagját mindig nekünk adta, kedvességét édesanyánk finom magyaros ételekkel viszonozta.. Édesapámmal gyakran elbeszélgettek, mert apám, igazi pozsonyi polgárként magyar anyanyelve mellett tudott németül és szlovákul is. Amikor nem volt ott a másik katona, a tiszt nagy elkeseredéssel beszélt a hadi helyzetről. Hallottam, amikor édesapám édesanyámnak: fordította a beszélgetést. A propaganda által el nem vakított, egyébként művelt, civilben tanár katona biztosra vette a háború elvesztését már akkor, amikor még a Donnál folytak a harcok.

  Az idő multával a vonatszerelvények a visszavonulás eszközévé váltak. A németek kezdték kiüríteni Magyarországot az előrenyomuló oroszok elől. A tető nélküli nyitott vagonok szintig voltak rakva terményekkel, gabonával, babbal, kukoricával. A fedetlen kocsikra esett az eső, a magok kicsiráztak, megrothadtak és így ment minden tönkre. A marhavagonokból álló kórház-szerelvények összetákolt priccsein szívfacsaróan jajgattak a szenvedő sebesültek, mi tehetetlen fájdalommal néztük az elhaladó vonatokat.

  Ahogyan a front keresztülhaladt Magyarországon, egyre több elegáns, elsőosztályú személyszállító kocsikból összeállított szerelvény haladt át az állomásunkon. Némelyik megállt, affektáló, agyonfestett, szőrmebundás primadonnák ékszereiket csörgetve szálltak le róluk, hogy járjanak egyet, így pihentetve a hosszú vonatút alatt elgémberedett lábukat. Minden személykocsi után a család ki tudja, honnét származó értékeivel megrakott tehervagonok következtek. A magyar közkatonai kíséret parancsnokai feketeruhás, nyilas karszalagot viselő, többnyire nagyon fiatal, de annál pimaszabb senkiháziak voltak. Pisztollyal a kezükben, kiabálva szaladgáltak le s föl, hatalmukat fitogtatva az állomáson összegyűlt emberek előtt. ,,Hogy áll előttem maga vén sz....s!?" Üvöltött egyikük egy vigyázz állásba merevedett agg frontharcosra, hogy mindenki hallja. Apámnak nem kellett több. odament hozzá. "Te kölyök! Hogy beszélsz ezzel az emberrel, aki az apád lehetne? Ki tanított téged tiszteletre?" Megfagyott a vér bennem, amikor a suhanc édesapámra fogta fegyverét. "Vissza! Vissza!" ordította hadonászva, de szerencsére ennyivel megelégedett.

  Házunktól pár saroknyira volt egy gyümölcsöskertünk, ahol később egy nagyobb házat szerettünk volna építeni. A front közeledtének a hírére a fák között apám és nagyapám épített egy földalatti családi bunkert, titkos, álcázott csapóajtó lejáróval. A kis éléstár tömve volt konzervekkel, befőttel, kétszersültes dobozokkal, egy bödönben pedig a zsírban tartósított sült húsokkal. Amennyire lehetett, igyekeztünk felkészülni a hosszabb kényszerű ott-tartózkodásra, nem tudva azt, hogy hány napig kell majd a front érkeztével a harcok elől ott megbújnunk.

  Végül elérkezett a rettegve várt nap, amikor házunkat az óvóhellyel kellett felváltani. A lövések, robbanások mindig közelebb és közelebb hangzottak, éjjel nappal folyt a kegyetlen harc. Csak besötétedés után emelte fel néha apám a magas kukoricaszárak, málna és egresbokrok közé rejtett csapóajtót, miután belül a petróleumlámpát elfújtuk. Egyik napon, amikor én is kikukucskáltam, két katonát láttam a kerítésen kívül a sarkon eszeveszetten lövöldözni egy lábakon álló gépfegyverrel. Másnap megállás nélkül ment az ágyúdörgés, rengett, rázkódott minden, hullott ránk a föld a mennyezetről. Este felmászva a létrán, apám és nagyapám közt kikukucskáltam. Isten tudja hány nehézágyú volt felállítva egymás mellé. A pozsonyi hegyekre irányított csövekkel, olyan gyorsan tüzeltek, amilyen gyorsan csak újra tudtak tölteni. Ezek már oroszok voltak. Másnap visszaverték őket, német tankok lánctalpai csörömpöltek az utcán. Nem tudom hányszor vonult el felettünk a front előre-hátra, de egyszer csak távolodni kezdett a harcok zaja. 1945. április 2-án este, amikor apám már biztonságosnak találta, kimerészkedett, elhatározta, hogy megnézi nem esett-e nagyobb kár a házunk táján. Visszatérve mesélte, hogy az ajtót felfeszítették és kenyérszeletdarabok voltak a konyhában elszórva, fogkrémmel megkenve. Mindannyian megkönnyebbültünk, hogy nagyobb pusztítás nem történt.”

  Az alvégen több házat is felgyújtottak az oroszok, de ettől eltekintve nagyobb anyagi kárt valóban nem szenvedett a falu. Az orosz megszállás idején a szokásos óra- és kerékpárzabrálás szinte említésre sem méltó, bár nagyapánk élete végéig emlegette a pontos és megbízható vasutas-óráját, ami túlságosan is megtetszett egy „felszabadítónak”.

 p 3 5 A háborús események során azonban 16 férfi és 1 nő meghalt, illetve eltűnt, a hősök emlékművének baloldalára elhelyezett emléktábla név szerint felsorolja őket. Nevüket olvasva minden magyar érzelmű embernek jó oka van a felháborodott elkeseredésre. Valamennyi áldozat magyar volt, tehát már azt is nehéz megérteni, hogy a megemlékező felirat szlovákul került a táblára, az pedig teljességgel elfogadhatatlan, hogy a nevüket fordított rend szerint írták és a keresztnevüket is idegen nyelven tüntették fel.

p 3 6  Sőt többek vezetéknevénél, azt meghamisítva, szlovák betűket használtak! Persze, tudjuk, hogy a tábla akkor készült, amikor ez ellen öngyilkossággal felérő cselekedet lett volna szót emelni.

A táblán szereplők közül tízen, név szerint:

Dornai József
Dömény István
Heimberger János
Holocsi Ferenc
Kovács János
Mészáros Pál
Nozdroviczky László
Ozogány József
Ozogány Miklós és
Szelepcsényi Rudolf

az Apolló olajfinomító 1944. június 16-i bombázásakor haltak meg.

Zsernoviczky Ferdinánd (Nándor)

pedig a Dinamitgyár ellen intézett 1944. december 6-i légitámadás során vesztette életét. A többi áldozat halálának az okáról nem sikerült információt szerezni.

  Az emlékmű elején is van egy tábla, ahol 9 nevet olvashatunk. Ők azok, akikről így emlékeznek meg a táblát állítók: „A partizán harcokban elesett és a koncentrációs táborokban halálra kínzottak emlékére.”

  Régely János partizánként a tátrai harcokban esett el, a többiek a Blau család tagjai. Őket a szlovák Hlinka-gárda tagjai juttatták a német gázkamrákba. Ennek a kereskedőcsaládnak szövet és rövidáru boltja volt Püspökin és majdnem valamennyien odavesztek a koncentrációs táborban. A család egyik hölgytagja megmenekült és a háború után jelentkezett édesanyámnál, hogy a megőrzésre átadott ruhaanyagokat átvegye.

  Az emlékművön feltüntetett minden egyes emberért fáj a szívünk. De az igazi, az ezeréves település létét végzetesen megrendítő sorscsapás azonban a harcok befejezte után érte a magyar lakosokat, akkor, amikor már mindenki fellélegzett a lidércnyomás alól és bízni kezdett a békésebb jövőben.

 

Ugrás a lap elejére