A Trianoni békediktátum, Püspöki az első Csehszlovák Köztársaság idején II. rész

  Bizonyos mértékben a viszonylagos jólétet és háborítatlanságot tükrözi az is, hogy 1937-ben Tyukoss Ev. János esperes plébános jelentősen, szinte katedrálisi méretekre növelve megnagyobbította a falu templomát.

p 21 11  Tyukoss Evangelista János plébános egyházi és közéleti tevékenységével meghatározó szerepet játszott Püspöki életében. 1901. február elején került plébánosként a püspöki templomba és közel ötven évig szolgálta ilyen minőségben a falu közösségét. Hosszú élete során évtizedekig felügyelte az iskola működését (mivel a kezdeti időkben, a keresztes nővérek 1907-es megjelenése után apácák tanították a kisebb gyerekeket és a nagyobbakkal foglalkozó tanítók is az egyház irányításával oktattak). 1906-ban iskolát, 1908-ban óvodát épített, amit azután többször bővítettek. Számtalan fiatalt adott össze, sok-sok gyermeket – köztük engemet is – részesített a keresztelés szentségében és az ebben a korszakban elhunyt püspökieket is ő búcsúztatta. 1943-ban volt aranymisés, ami azt jelenti, hogy 50 éve szentelték pappá, tehát ő 1893-ban, 27 évesen tartotta első templomi bemutatkozó szertartását.

  Nevéhez fűződik az előbb említett egyházi birtokrésznek a p 21 12falu terjeszkedését elősegítő par-cellázása és értékesítése is. Ezt bizonyítja aláírása, amely a Horváth Jánosnak és feleségének, Lindtner Kata-linnak 1926-ban eladott házhely adásvételi szerző-désén szerepel.

  Püspöki fiataljai nagyon aktív közösségi életet éltek a két világháború között.

  A helyi önkéntes tűzoltók egyesületének keretei között egy 14 főből álló fúvószenekar működött, zenei aláfestést adva a fontosabb ünnepi eseményeknek. Egy fennmaradt fényképen láthatjuk is őket.

  A Pozsonypüspöki Testgyakorlók Köre futballcsapat biztosította a lehetőséget, hogy a sportolni vágyó fiatalemberek kipróbálják erejüket és ügyességüket. A település apraja-nagyja összefogott és egy focipályát építettek a töltés Duna felőli oldalán. Ott készült a csoportkép egy 1930-ban játszott Szemet elleni 4:2-es győztes mérkőzés után. (A háttérben látható a templom tornya!)

 

p 21 13p 22 3  Nem csak a zenei élet és a sport vonzotta az erre fogékony fiatalokat, hanem a kultúra másik ága, a színjátszás is. A helyi műkedvelőkből álló csoport rendszeresen adott elő magyar népszínműveket az arra alkalmas kocsmák valamelyikének nagytermében, sőt a környező falvakba is eljártak vendégszerepelni.

  Püspökin abban az időben több kocsmát találunk.

J A „Schmuck” a falu közepén, a Hősök szobrától délre lévő sarokházban üzemelt (még ma is italbolt).
J A „Lappy” kocsma szintén a központban volt, kissé lejjebb az aaszög felé, nagy táncterme színi előadások tartására is alkalmas volt. Ma lakóházként használják.
J A „Kŕižik” a községházától nyugatra, azzal szemben volt, sokáig bizonyos Fröhlich kocsmáros bérelte, ma hentesüzlet van a helyén.
J A Kovács-féle „műintézet” az aaszög kocsmája volt, tánctermében színpaddal.
J A „Flaskár” egy kisebb kocsma volt a Linzbóth kastéllyal szemben, már lebontották.
J Rajnáék kimérése a Vasút utcában volt, a mai Jókai utca sarkán. Nagy és jó kocsma volt 1948-ig, akkor egy Ludvig nevű partizán „kommunizálta” és 1953-ig működtette.

  A színjátszó csoportot a falu aktív és minden szempontból a legjobb képességű fiataljai alkották. Jó kiállású, csinos leányok és legények voltak, akikben volt bátorság a szereplésre és képesség a szerepek szövegének a betanulására. Repertoárjukban megtaláljuk a következő darabokat:

v Géczy István: Gyimesi vadvirág
v Géczy István: Régi szerető
v Tóth Ede: Tolonc
v Tóth Ede: A falu rossza
v Csepreghy Ferenc: Sárga csikó
v Csepreghy Ferenc: Piros bugyelláris

  Néhány előadás szereplőiről fénykép is maradt ránk, ezekből az alábbiak egyazon napon készültek, az egyik az előadás előtt, a másik pedig utána:

p 22 5p 22 6

  A sok szereplő közül ki kell emelnünk Flaskár Annust (Orbánné) akit akkoriban Püspökin a színészek primadonnájának tartottak, továbbá Lamos Gyulát, Zsernoviczky Ferencet és Nándort, Flaskár Lőrincet, Szász Jánost, Szelepcsényi Sándort és Margitot és „villany” Nagy Józsefet, akik majdnem minden előadáson játszottak.

  A gyermekek részére tartottak előadásokat vándor bábszínházasok is. A harmincas évek végén az egyik kocsmában az emlékezetes „Pityi Palkó” című bábjátékkal szórakoztatták a gyerekeket, ahol a szereplők majdnem ember nagyságú figurák voltak. Különösen a „Fekete Ember” rettenetes alakja hagyott egy életre szólóan mély nyomokat a nézőkben.

 A településen a XVI. századtól folyamatosan működött egy elemi iskola a templom mellett. A régi kis iskola helyén 1906-ban új épült amely tantermeinek számában több lépésben is gyarapodott és egy 5 éves későbbi szakasztól eltekintve, tannyelve a mai napig magyar maradt.

  Az I. világháborút követő időkben az elemi iskolai képzés hat osztály elvégzését jelentette, 1927-28-tól ez már nyolc osztályra növekedett. Püspökin az egyház tartotta fenn az iskolát és a kisebb gyerekeket apáca tanította néha kegyetlen szigorral. Eleinte összevont osztályokban folyt az oktatás, aminek hátránya az volt, hogy egyszerre több korosztállyal kellett foglalkozni, viszont megvolt az az előnye, hogy a kisebbek hallhatták az előttük járó osztályok anyagát és az értelmesebbek már azt is meg tudták tanulni.

  A tanköteles gyerekek száma folyamatosan nőtt, a harmincas évek közepén-végén már megközelítette az 500 főt és csaknem 100 százalékban magyarok voltak. Ebben az időben a hatalom már megkezdte a burkolt „magyartalanítás” titkos terveinek a kivitelezését. A terv egyik eleme volt az, hogy bár igény a tót gyerekek alacsony száma miatt nem igazán volt még rá, 1927-ben egy osztállyal megindult a szlovák elemi oktatás. Majd 1932-ben felépítették a Hidas utcában két tanteremmel a szlovák iskolát, amelyet aztán folyamatosan bővítettek.

  Akár csak a többi kisebb településen, Püspökin is szokás volt, hogy az elemi iskola elvégzése után a nagyobbacska lányokat szolgálni küldték valamelyik közeli városba. A saját lábukra állva önálló keresethez jutottak, így gyűjtve össze a férjhez menéskor szükséges holmikat, a kelengyét. A 12-13 éves kislányoknak nem volt könnyű elszakadni a szülői háztól és alávetni magukat a háziak szeszélyeinek, de kétségtelen, hogy a jobb módú pozsonyi családoknál illemet és jó modort is tanultak.

  A fiúk a gazdaságban segítettek apjuknak. Akiknek nem volt földjük, azok már gyermekkorukban bekerültek valamelyik gyárba és ott tették hasznossá magukat. Általános volt abban az időben, hogy az üzemek saját kertészetet és kisebb állattenyésztő telepet tartottak fenn, egyrészt, hogy a tulajdonosok igényeit kielégítsék, másrészt pedig a dolgozóknak is innét biztosították a napi egyszeri étkezéshez az élelmiszer alapanyagot. Általában ezekben a kertészetekben foglalkoztatták a gyerekeket addig, amíg el nem érték azt a kort, hogy már a gépek mellé lehetett őket állítani.

  Bizony, a mai olvasó számára megdöbbentően kemény munkát követeltek meg ezektől a gyerekemberektől. A XX. század elején még érvényben volt az 1884. évi XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvény, amelyben a 115. § az alábbiak szerint rendelkezett:

„Tekintettel a fennálló népoktatási törvényekre is: Kik a 12 éves kort meghaladták, de a 14 éves életkort még be nem töltötték a gyári munkában naponként csak 8 óra hosszat foglalkoztathatók. Olyan ifjak, kik a 14 éves kort betöltötték, de a 16 évet még el nem érték, naponként csak 10 órai munkaidőre alkalmazhatók.”

p 22 7  Ha az otthoni gazdaságban nem volt szükség munkaerőre, vagy a gyerek érdeklődése inkább másfelé irányult és a szülők anyagi helyzete megengedte, beadták őt valamelyik iparos mellé tanoncnak, hogy szakmát tanuljon. Így lett édesanyám varrónő, az egyik nagybátyám cukrász, a másik villanyszerelő, de volt a családban szűcs, asztalos és cipész is. Nagy József, aki az elektromossággal jegyezte el magát, oroszlánrészt vállalt Püspökinek az 1930-as évek végén történt villamosításában. (Klepoch Ernővel együtt a legtöbb háztartásba ők vezették be az áramot.) Nagy István pedig, miután kitanulta a cukrászatot, Főréven a főutcában nyitott egy üzletet. Az idősebbek közül sokan rájuk ismerhetnek ezen a fényképen.

  A viszonylagos jóléthez tartozott az is, hogy élelmiszerben soha nem szűkölködött a falu, ennivalóban még a nehéz időkben sem volt hiány. Itt szeretnék szólni azokról az ételekről, amelyeket már az 1800-as években is így készítettek és szinte kizárólag Püspökire jellemzőek. Még ma is gyakran asztalra kerülnek a hagyományokat őrző családoknál, ahol a főzés tudományát az édesanyjuktól sajátították el az asszonyok.

  Amikor utoljára Püspökin jártam az egyik barátom mesélte, hogy nemrégen egy népes küldöttséggel körutazást tettek Magyarországon. Veszprém környékén vendégül látták őket és a menü bableves volt sima sós lepénnyel. Csodálkozva kérdezték a személyzettől, hogy ki főzte ezt az ismerős összeállítást? Akkor derült ki, hogy a szakácsnő a Püspökiről áttelepített családok egyik leszármazottja volt, aki megtanulta édesanyjától a sóslepény receptjét. Mivel nagyon népszerű volt a vendégei körében, úgy gondolta, hogy a delegáció tagjai is szívesen fogyasztanák. A csodálkozást egyébként az váltotta ki, hogy a két étel ilyen formában történő párosítása valóban csak Püspökire és talán a közvetlen környezetére jellemző.

  Édesanyánk is gyakran tette asztalra és mi gyerekek imádtuk a frissen sült tésztát, ami manapság is gyakran szerepel az étrendünkben. Mivel nagyon finom és az elkészítése rendkívül egyszerű, leírom a receptjét, nehogy feledésbe merüljön:

Egy fél literes pohárba 3 dl langyos tejet öntünk, beleteszünk egy púpos evőkanál cukrot és addig kevergetjük, amíg teljesen feloldódik. Belemorzsoljuk egy 5 dkg-os élesztő háromnegyed részét, a csomókat jól elkeverjük és szobahőmérsékleten állni hagyjuk. Amikor már az élesztős tej majdnem kicsordul az edényből, egy nagyobbacska tálba beleszórunk kb. ¾ kg lisztet, kis sót teszünk rá, egy tojás sárgáját és egy tyúktojásnyi felolvasztott zsírt vagy olajat csurgatunk hozzá. Ráöntjük az élesztős tejet és nagyon alaposan összekeverjük. Az állaga lágy legyen, szükség esetén még egy kis kézmeleg tejjel hígíthatjuk. Miután nagyon alaposan összedolgoztuk, langyos helyre félretesszük és hozzávetőlegesen egy fél óráig kelni hagyjuk. Kizsírozunk vagy olajjal kikenünk megfelelő számú tepsit és a vékonyra nyújtott tésztát belesimítjuk. A vastagságra ügyelni kell, mert a tészta a tepsiben még tovább dagad és a vastag sütemény nem olyan finom, mint a vékony. Miután így elkészítettük, a tetejét megsózzuk és közepes lángú sütőben megsütjük. Ez lesz a sima sós lepény, de a tésztára több minden is kerülhet. Megkenhetjük tejföllel (azt is meg kell sózni), tehetünk rá félbevágott sárgabarackokat vagy szilvát (ebben az esetben kristálycukrot kell rá szórni), esetleg, még mielőtt tepsibe kerül, a kinyújtott tésztát tenyérnyi darabokra vágva, kanálnyi lekvárt göngyölve bele, buktákat készíthetünk (kisütés után a tetejét porcukorral kell meghinteni). Frissen önmagában is fenséges eledel mindegyik, de a sós változatokat paprikás rántással készült levesekkel együtt fogyasztva ajánlom. Különleges élmény!

  Hasonlóan csak erre a vidékre jellemző még az, hogy a szilvás, vagy szilvalekvárral töltött gombócot, derelyét cukros őrölt mákkal megszórva fogyasztják. Másutt nem találkoztam a daraistercnek nevezett étellel sem, ami úgy készül, hogy a zsírban megpirított búzadarát sós vízben főtt krumplival engedik föl. Újabban a vízbe egy kis ételízesítő is kerül, ettől még jobb lesz az elkészült étel íze. Bőséges savanyúsággal fogyasztva kiváló eledel!

p 22 8  Visszatérve komolyabb dolgokhoz, az előzőekben említettem a hivatalos dokumentumok és űrlapok nyelvhasználatát. Köztudott, hogy Pozsony a XIX. században egy többkultúrájú város volt, ahol teljes békességben éltek egymás mellett magyarok, németek és tótok. Ezt bizonyítja az is, hogy lakói mindhárom nyelven értettek és beszéltek. Jellemző maradt ez a két világháború közti időszakra is, amit egy kéményseprő mester számlája jól példáz.

  Az egyházi iratokban a német nyelvet a latin helyettesítette, mint ez jól szemlélhető azon a keresztlevélen, amit Tyukoss Ev. János püspöki esperes plébános állított ki 1940-ben egy korábban Galántán készült eredeti alapján. A lap alján, a nagy tiszteletnek örvendő papunk aláírása mellett figyelmet érdemel a kétnyelvű pecsét is. Magát az űrlapot egyébként Galántán nyomtatták 1938-ban.

 

p 22 9  A két világháború közötti időszakban települtek be Püspökire a Keresztes nővérek is. A volt Batthyány kastélyt (ami 1848-tól a XX. század elejéig a községi hivataloknak adott otthont), az akkori tulajdonosától, a Draskovics grófi családtól megvásárolták és a tüdőbetegek gyógyítására kórházat alapítottak benne. Ez lett a magja annak a hatalmas egészségügyi komplexumnak, ami ma Pozsony és környéke betegeinek gyógyulását szolgálja.

p 22 10  A két világháború között két malom is működött a faluban. Az alvégen, a „Lázár-malom” elhagyott épülete még megvan, gazdája Palesztínába költözött a század viharos éveiben. Egy ideig még őröltek benne, de már hosszú évtizedek óta használaton kívül várja, hogy összedőljenek a falai.

  A másik, a sokkal kisebb „Prikkler-malom” a kórházzal szemben volt és a barátaim emlékezete szerint gabonát nem is őrölt, csak terménydarálóként működött.

  Ahogyan már előbb is említettem, összességében mondhatjuk, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején aránylag nyugodtan éltek a püspöki magyarok. A monarchia idejéből örökölt, Magyarországra mindig is jellemző nemzetiségi türelem példája követendő mintának bizonyult az új uralkodó nemzetek előtt is. Még nem bontakozott ki teljes kegyetlenségében az a rafinált és kíméletlen, minden elképzelhető eszközt felhasználó asszimilációs hadjárat, ami 1945 elején kezdődött és melynek következményeit sajnos napjainkban érzünk legjobban.

  A lakosok száma szépen gyarapodott, az 1919-es 2500-ről 1936-ra 3100-ra növekedett, igaz, hogy a szlovákok száma is emelkedett 200-ról 380-ra.

  Közben a határokon kívül került magyarság folyamatos bíztatást kapott és erőt meríthetett a csonka Magyarország példamutatásából. A Trianon okozta traumából feleszmélt anyaország lakói tökéletes egységben, töretlen kitartással és mind hangosabban emelték fel szavukat a szerződések felülvizsgálatáért.

  Tyukos E. János esperes plébános magyarság-tudata követendő példa volt a falu előtt. Amíg ő élt, Püspöki lakóinak volt kire támaszkodniuk a nemzetiségük védelméért folytatott harcban, ő nem engedte, hogy a tartást adó hit meggyengüljön. A magyar tannyelvű iskola háttérbe szorítására tett kísérletek ellen harcosan felemelte a szavát, vállalva a bírósági meghurcolást is. Küzdelmének eredményeképpen 1937-ben a szlovák iskolából 31 gyerek iratkozott át a magyar iskolába. Valószínűleg a szülők döntését a politikai események is befolyásolták, hiszen ekkor már folytak a tárgyalások a színmagyar területek visszacsatolásáról.

  Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó következetes nemzetegyesítő politikájának eredményeképpen a nagyhatalmak jóváhagyásával létrejött Bécsi döntések ragyogó reménysugarában a Püspökiek is sorsfordulóra számítottak. Édesanyám, aki az egyik legnépszerűbb varrónő volt a faluban, rengeteg piros-fehér-zöld zászlót varrt a szebb jövőben bízóknak, selyemből, damasztból, vászonból, ki milyen anyagot hozott.

  Sajnos az 1938. november 6-tól visszacsatolt részek határait úgy jelölték ki, hogy Püspöki nem került újra Magyarországhoz.

  A döntés nyilvánosságra hozatala után azonnal csehszlovák katonák szállták meg Püspökit. A lakosok a csalódásba nem tudtak belenyugodni és tüntetést szerveztek a községháza elé. A magyar zászlókkal felvonulók követelték, hogy módosítsák a határt és Püspöki is újra magyar lehessen. A békés felvonulás eredménytelen maradt, de ürügyül szolgált a későbbi magyarellenes retorziókhoz.

  A viharfelhők gyülekezni kezdtek szeretett településünk felett. Bár mindenki végezte a dolgát a vészterhes jövő árnyéka már előrevetült. 1938 decemberében feloszlatták az elöljáróságot, és a község irányítására kormánybiztost neveztek ki. Véget ér egy évszázados hagyomány is, többé nincs bírója Püspökinek, Nagy Péternek, az utolsó bírónak megszűntetik a hivatalát. A vállalkozásokat gondnokság alá helyezték, önállóságuknak vége szakad.

  Csak idő kérdése volt, hogy hamarosan bekövetkezzen Csehszlovákia felbomlása. 1939. március 14-én, egy nappal azelőtt, hogy Hitler lerohanta Cseh- és Morvaországot, a Jozef Tiso katolikus pap vezette szlovák nacionalisták a Felvidék maradék részén megalakították a független Szlovák Köztársaságot.

 

Ugrás a lap elejére