A Trianoni békediktátum, Püspöki az első Csehszlovák Köztársaság idején I. rész

  Az első világháborút lezáró Párizs környéki kíméletlen szerződések előzményeiről ismét szeretném a saját véleményemet leírni. Szerintem a magyar nemzetre nézve katasztrofális következményekkel járó diktátum egy hosszabb folyamat eredményeként is felfogható:

z Az európai népek azóta gyűlölnek bennünket, mióta először megjelentünk a Kárpát-medencében. Csodálatos ősi nyelvünk, amely gazdagságában és színességében semelyik más nyelvhez nem hasonlítható, érthetetlen volt számukra. Művészetünk nyugodt és tiszta szépségének nyomába sem ért az övéké. A hadviselési fölényünk félelmet ébresztett az ellenünk fordulókban, a szokatlan külső megjelenés és harcmodor megrémítette a már régebben itt élőket, gazdagságunk pedig irigységet ébresztett. Hadjáratainkat, amit a pejoratív „kalandozások” kifejezéssel illetnek még a saját, idegen lelkű történészeink is, soha sem bocsátották meg az érintett népek. Pedig legtöbb esetben a saját fajtájuk felkérésére, a különböző, egymással torzsalkodó főuraik kívánságára, azok szövetségeseként folytattuk azokat. A vikingek hasonló vállalkozásait hősi tettként tartják számon azok is, akik szenvedtek tőlük. Igen, mert ők „testvérnépek” voltak.

z Bár a Magyar királyság ezer éven keresztül a keleti védőbástyája volt Európának, és sikeresen megtörte a mongolok, majd a törökök nyugatra irányuló invázióját, hálát vagy számottevő segítséget soha nem kapott áldozatáért. A török uralom alóli „felszabadításunkra” ideküldött zsoldos csőcselék a harcok során szinte nagyobb pusztítást vitt véghez, mint amit a 150 éves török uralom okozott. A rettenetes veszteségeinket kajánul figyelték a körülöttünk élő népek, és az idegen vagy idegen szívű kapzsi főurak ösztönzésére a kiirtott magyarok helyére azonnal beszivárogtak az önfeláldozásunkkal megvédett nációk. Így lett egyre több tót a Felvidéken, oláh Erdélyben, rác a Délvidéken és németek mindenütt.

z A Habsburg-házi királyaink mindig is megvetéssel figyelték a magyarságot és az 1848-as szabadságharc után egyre rafináltabb módon és sajnos nagyon hatásosan elindítottak egy offenzívát a nemzettudatunk elrablására. „Tudósaik” megkérdőjelezték a magyarok eredetmondáit, a dicsőséges hun-magyar eredet-tudatot lecserélték a finn-magyar közös ősiséggel. Nem a finnekkel van a baj, hanem azzal a hátsó gondolattal, amivel ezt az elmélet megalkották. Célja nyilvánvalóan az, hogy a világhódító ősökre ne lehessünk büszkék. Nem, a múltunk nem velük volt közös, sulykolják belénk azóta is, hanem egy halászó-vadászó-gyűjtögető erdei népcsoporttal. Idegen uralkodóink ezzel párhuzamosan hagyták erőre kapni a román és szláv népek túlfűtött nacionalizmusát, többfrontos belső harcra kényszerítve nemzetünket.

z A XIX. század végén kialakult új (tév)eszmék elleni erőtlen fellépés következményeként a liberalizmus és a kommunizmus megszállottjai az I. világháború végén teljes káoszba taszították az országot. Károlyi Mihály, a degenerált, eredetét, nemzetét megtagadó arisztokrata megadta a kegyelemdöfést az országnak. Öngyilkos módon szélnek eresztve a még harcképes katonaságunkat, majd mosva kezeit, átadta az elgyötört országot a kommunista proletárterrornak és aljasul eloldalgott Párizsba a magyarság ősellenségének, a franciáknak a védőszárnyai alá.

  A Trianoni békediktátum mérhetetlen igazságtalansága folytán Pozsony, Magyarországnak évszázadokon keresztül koronázó fővárosa és az egész Csallóköz is a frissen kreált Csehszlovákiához került. A csehek és szlovákok diadalmámora az egekig szökött, semmivel sem menthető őrült pusztítást vittek véghez a magyar műemlékekben. De mindez nem mérhető össze azzal a kínnal, amit ezzel a diktátummal az utódállamok területén kisebbségi sorba kényszerített magyarság lelkében okoztak. A Kárpát-medencében ezer éve példamutató nemzetként élő magyarokat koncként vetették oda a gyűlölettől elvakult utódállamoknak. A dölyfös győztesek a Párizs melletti német- és magyarellenes egyezkedéseikkel elvetették a magját egy újabb világháborúnak.

  Ilyen előzmények után született meg a Trianon palotában az emberiség szégyenére, 1920 június 4-én a „békeszerződés”.

  Az okmány legtragikusabb cikkelye a Magyarország új határait megállapító rendelkezés volt. A haderő korlátozása jelentéktelen apróság volt mellette. Ez a diktátum olyan volt, mint amikor egy élő embernek amputálják a végtagjait és a törzsén is súlyos sebeket ejtenek. Kész csoda, ha életben marad ezek után. Úgy tűnik, nemzetünk túlélte a kíméletlen hentesmunkát, de azóta sem épült föl igazán.

  A diktátum aláírását megelőző „tárgyalás” egy színjáték volt, a magyar álláspont teljes mellőzésével közölték az Antant szövetségesek határozatukat. Az új határok megállapításánál az utódállamok követelőzése és mohósága érvényesült. Az etnikai viszonyok csak sokadrendű szempontot jelentettek, így történhetett meg, hogy a teljes Csallóközt Csehszlovákia kapta meg.

  Különösen fájdalmas, hogy Ausztria, akinek az elmúlt évszázadok szenvedéseit nagyrészt „köszönhetjük” és a világháború kirobbantásában is főszerepet játszott, kapzsi étvággyal harapott a vérző nemzet testébe, jókora darabot kiszakítva belőle. Lengyel barátaink sem kíméltek bennünket, 14 települést kaptak az osztozkodáskor.

p 2 1  Magyarország területének kétharmadát elveszítette és a magyar nép lett Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, három és fél millió magyar került át hirtelen a szomszédossá vált országokba. Mivel a határok új vonalait az etnikai viszonyokat figyelmen kívül hagyva húzták meg, úgy váltak más népek földjén idegenné, hogy közben ki sem tették a lábukat ezer éve magyar szülőhelyükről. Városokat választottak el elővárosaiktól, falvakat szakítottak ketté, és közösségeket vágtak el közlekedési útjaiktól, vasútállomásaiktól.

  Néhány területen a spontán lakossági ellenállás megakadályozta az elszakítást, így Sopron város és környéke, valamint Somoskő falu magyar maradhatott.

  Ezt tették velünk azok, akire mindig mint példaképeinkre tekintettünk. Mennyire igaza volt Batsányinak, amikor 1792-ben „A franciaországi változásokra” című versében azt írta: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,/ Vigyázó szemetek Párisra vessétek!” Igaz, hogy ő nem erre gondolt, de valóban jobban kellett volna figyelnünk a nyugat piszkos politikai játékaira, különösen a magyarellenességükben mindenkinél elvakultabb franciákra!

  Hasonlóan a többi elcsatolt terület településeihez, Püspökin is kezdetét vette a magyarság háttérbe szorítása, amely végső soron a magyarságtudat elsorvasztását és a teljes asszimiláció elérését célozza.

  Sajnos semmiféle dokumentum vagy adat nem örökítette meg számunkra azt, hogy Püspöki lakói hogyan élték át ezt a tragédiasorozatot, ezért csak az érzéseimre és a feltételezéseimre hagyatkozhatok.

p 21 2  A háborúban elesettek hiánya miatt érzett fájdalom előbb-utóbb enyhült. Mivel az itt élők túlnyomó többségének a föld művelése adta a kenyeret és a tulajdoni viszonyokon az új hatalom birtokosai nem változtattak, mindenki a hétköznapok megkövetelt rendje szerint tette a dolgát.

  Ebben az időben Püspöki lakosainak száma 2.148 fő volt, 95,5% magyar, 1% szlovák, 3,5% német. A falu képe lényegében megegyezett a Monarchia III. katonai felmérésekor, 1910-ben készült térképen láthatóval.

  Bár az Antant és Csehszlovákia Saint-Germain-ban 1919. szeptember 10-én aláírt egy ú.n. kisebbségvédelmi szerződést, az lényegében csak írott malaszt maradt.

  Az államfordulat után azonnal megkezdődött a hatalomátvétel, a hivatalokban, a vasútnál és a csendőrségnél a vezetőket cseh, illetve szlovák nemzetiségűekre cserélték le. Eleinte az okmányok még magyar nyelvűek voltak, de lassacskán megjelentek a kétnyelvű űrlapok - és az eljárások megkövetelte módosításokkal - ezeket használták egészen 1938-ig.

  A jól bevált intézmények még sokáig működhettek, mint például a Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet, amely segítette a gazdákat a termelésben és az áru piacra juttatásában.

p 21 3 Nagy Ernőné Hangya Szövetkezeti üzletrésze 1917-ből (1919-ben igazolva)

  A rendelkezésemre álló adatok és dokumentumok alapján azt kell mondanom, hogy az első Csehszlovák Köztársaság fennállásának ideje alatt (a már előbb ecsetelt szörnyű lelki traumát nem számítva) meglehetős nyugalomban és egzisztenciális biztonságban éltek a püspökiek. Mintha a hatalom új birtokosai még úgy érezték volna, hogy a háború diadalittas győztesei csak ideiglenesen, átmeneti megőrzésre juttatták volna őket a kincses Magyarország elcsatolt részeihez. A lakosok dolgoztak, házasodtak, gyermekeket neveltek és szerény mértékben, de gyarapodtak is.

  Még az I. világháború után is Püspöki belső területe lényegében a főutcából állt, ahol a középen lévő, vízzel teli mélyedések (ami valaha egy Duna mellékág lehetett) két oldalán voltak a fél és egész jobbágytelkekből álló házhelyek a lakóházakkal, gazdasági udvarban a melléképületekkel és hátul a kertekkel.

p 21 4

A főutca 1894-ben. Előtérben középen gróf Draskovich György, a kastély akkori tulajdonosa feleségével.

  A település Szunyogdi felőli része a „Fűszög” (felvég), a Csölle felőli része pedig az „Aaszög” (alvég) és azon túl a „Városvége” volt. Szunyogdi majdnem teljesen összeépült Püspökivel, a főutca leszűkülő része után néhányszor tíz méterre már a szomszéd falu házai voltak. Püspöki felvégének ez a keskenyedő része volt a „Szoros”. A cigányok a „Gödör”-nél és később a „Katitó”-nál is laktak. A Gödör a felvéghez volt közelebb, a mai kórház területétől nem messze. Ez egy, az út mellett lévő mélyedés volt, amit a vályoghoz szükséges agyag kitermelésekor mélyítettek. A cigánytelep az 1960-as években szűnt meg, amikor az akkori állam elnöke Pozsonyból jövet autókaravánjával megállt mellette és a nyomorúságos viskókat látva elrendelte a felszámolását. Három év alatt rendezték a terepet és új házakat építettek az ott élőknek. Igyekeztek a házakat úgy kiosztani, hogy a telepjelleget felszámolva keverték a szlovákokat és a cigányokat. A Katitó az alvégen van, valaha oda folyt a vízelvezető árkokból a csapadékvíz. Szintén az alvégnél, a „Büdös-tó” vize nagyon mély volt és télen sem fagyott be, mert a Lázár-malom hűtővize melegítette. A „Parácska-alja” határrész a kórháztól délnyugatra eső terület, ami az 1950-es években teljesen beépült. A Szunyogdi és Vereknye felé eső „Homorúszög” és „Árokköz” a legutóbbi időkben épült be, ott létesült az új városrész lakótelepe. (Püspöki ősi határrészeinek nevei még a teljesség igénye nélkül: Páskom, Osztálok, Mogyorós, Füzes, Jegenyés, Farkastorok, Kötészer, Kopácsláz, Kovács-sziget, Tó-közi, Cziglés, Kövecses.)

  A fő utca hátranyúló telkei és vasút közötti „Papföldek” az egyház tulajdonában voltak. Ezt az értékes részt több lépésben, az 1910-es évek legvégén felparcellázták és az új házhelyeket fokozatosan eladták. Az így befolyt összeg képezte a templom bővítéséhez szükséges tőke jelentős részét. A kialakított telkek fekvése nagyon jó volt, a vasúti állomás közelsége különösen a Pozsonyban dolgozó iparosoknak és gyári munkásoknak jelentett kifejezett vonzerőt.p 21 5 De azoknak is lehetőséget adott önálló életre, akik eddig a többlakásos főutca menti régi parasztházakban, a rokonsággal egy fedél alatt éltek. A házhelyek többségét a már eredetileg is Püspökin lakó személyek vásárolták meg. Az 1923-ban kelt végzés szerint Nagy Ernő és neje Fehérvizy Klára 1922. június 19-én kötött adásvételi szerződést, amelynek alapján a Püspöki község Plébánia Alap nevén álló házhely-ingatlant megvásárolták 3.312 Kčs vételárért. Figyelemre méltó, hogy a végzés teljes egészében magyar nyelven íródott, csak itt-ott van benne néhány szlovák szó. Az építési engedély, amit „…erős anyagból való 1 szoba, 1 konyhából álló fedett ház…” létesítésére kaptak 1922. október 19-én, már kétnyelvű, szlovákul és magyarul készült. Ez a ház még ma is az eredeti tulajdonos leszármazottjának birtokában van és kissé átalakítva ugyan, de áll a Vasút utcában (mai nevén Oremburská és Madách utca sarkán).

p 21 6p 21 7  Az ebben az időben épült kis házak nagyon szépek. Stílusban rokonságot mutatnak a Kisalföldi népi építészet alkotásaival, de különösen az oromfal kiképzésében jellegzetesen csallóközi megjelenésűek. Valószínűleg a településen belül ugyanaz a kőműves mester építette őket a csapatával, ezért is a nagyfokú hasonlóság.

  Az egyik, a frissen kialakított házhelyen építendő ház tervrajza megmaradt és mivel ez lett később a szülőházam, féltve őrzöm a kincseim között.

p 21 10 Horváth János 1926-ban felépített házának a tervrajza.

 Az alaprajzon látható, hogy az építtetők bizonyos fokig ragaszkodva a hagyományokhoz, még meg kívánták tartani a régi parasztházak kiosztását. Az utca felőli, egyszerűségében is csodálatos szépségű oromfal alatti fronton van a szoba, ezt követi a konyha, ami azonban XX. század elején már nem szabadkéménnyel épült. Az épület hátrafelé hasonló helyiségekkel folytatódott, így két generáció is lakhatott egy fedél alatt, egymást segítve, de azért mindenkinek megvolt a saját privát lakrésze. A lakóhelyiségeket fedett, íves apácarácsos árnyékolóval díszített tornác (veranda) választja el az udvartól. A tervrajz nem tartalmazza a melléképületeket, de tudom, hogy a kert középső harmadában volt a szerszámos és fáskamra, külön a disznó- és a tyúkól, valamint a levágott sertések húsának tartósításához elengedhetetlenül szükséges füstölő.

p 21 8p 21 9 

Az 1926-ban épült Kisvasút (ma Jókai) utcai ház 1972-ben.  Homlokzata 1977-ben még őrizte eredeti szépségét.

   Sajnos, a „modernizáció” során a hasonló, csinos kis házak túlnyomó többségét átépítették. Csak egy-két hírmondó maradt belőlük, de ezeknek a formája az átalakítások után már csak emlékeztet az eredeti épületre.

Folytatás a II. részben!

 

Ugrás a lap elejére