Püspöki 1948-tól napjainkig

   1947. február 2-án a fenyegető deportálás réme elöl menekülve, elhagytuk szülőfalunkat. Püspökivel kapcsolatos emlékeink ettől az időszaktól már nem folyamatosak. Eleinte a levelekből értesültünk az otthon történtekről, majd később a gyakori hazalátogatások alkalmával tekinthettünk be a rokonaink, barátaink életébe.

  Közvetlen emlékeim sora több évi szünet után az ötvenes évek közepétől folytatódik. Nagymamámnak 1956 nyarán sikerült útlevelet szerezni és hazalátogatott Püspökire. A következő évben Nagy Vilmos unokatestvérem jött át Magyarországra és hogy ne maradjon el a tanulásban, két hétig a rákoskerti általános iskolában osztálytársam is volt. Nagy szenzáció volt a „külföldi” gyerek közöttünk, ha manapság összejövünk régi barátaimmal, még mindig emlegetik azokat a napokat, amit közöttünk töltött.

  1958-ban azután végre-valahára lehetővé vált, hogy édesanyámmal én is hazalátogathassak. Ettől az időponttól kezdve minden évben, legkevesebb egy alkalommal felkerekedtünk és mentünk Püspökire. Eleinte nagymamám is velünk tartott, de ahogyan teltek az évek egyre idősödött és az 1971-ben bekövetkezett halála előtti években már nem vállalta az utazás fáradalmait. Édesanyám, életének utolsó tíz évében nagyon sokat küszködött a magas vérnyomásával és a gyengülő szívével, de amikor útra kerekedtünk, és amíg Püspökin voltunk, minden bajáról megfeledkezett. Kivirult, újra fiatalasszonnyá változott és sorba jártuk a rokonokat, leánykori barátnőket. Szeme ilyenkor csodálatos fényben csillogott és a felidézett emlékek elfeledtették vele minden gondját-baját. Szomorúságot ezekben a napokban csak akkor láttam rajta, amikor elmentünk a régi házunk előtt és eszébe jutottak a régi emlékek. Az is elkeserítő volt, hogy évről-évre fogytak az ismerősök, folyamatosan egyre kevesebb helyre tudtunk elmenni, mert egyre többen költöztek ki végleg a temetőbe. Soha nem mulasztottuk volna el, hogy a temetőbe kimenjünk és gondolatban köszönjünk az ott nyugvóknak. Édesanyámmal utoljára 1985-ben jártunk Püspökin, azt követően ő már nem vállalkozott a hosszú autóútra.

  Mióta a szűkebb családommal, vagy egyedül megyek haza, szokásommá vált, hogy elsőnek a halottaknak köszönök. Amikor a Komárom felől bevezető országútról letérek a központ felé, először megállok a temetőkapu előtt, besétálok és meglátogatom az apai nagyszüleimet, nagynénémet és nagybátyámat, felkeresem anyai nagyapámat, nagybátyámat és unokatestvéremet. Így eltöltök egy félórácskát elhalt őseim társaságában és úgy érzem, hogy már csak ezért is érdemes volt vállalkozni az útra.

  Ha a temetőben észreveszem, hogy lejárt a határidő vagy túlságosan elhanyagoltnak találom valamelyik hozzátartozóm sírját Zsernoviczky Károly barátom segítségével gondoskodom arról, hogy ne enyésszen el nyomtalanul még az emlékük is.

sir1sir2 

Édesanyám Nagy Ernő nagyapám sírjánál 1985-ben és a felújított sírnál állunk Zsernoviczky Károllyal  2004-ben.

  Gyermekkori látogatásaink mindig a nyári, iskolaszüneti időszakban történtek. A nagy melegben gyakran felkerestük a töltésen túli bányatavakat. Akkoriban folytak a nagy építkezések a Püspöki határában létesített Slovnaft olajfinomító területén és a betonhoz a közelben lévő sóderlelőhelyről vitték a szükséges nyersanyagot. A feltörő talajvíz hamar kitöltötte a gödröket és nagyszerűen lehetett fürdeni a mély tavacskákban. A parton szanaszét hevertek a markolók által kavics-ágyukból kiforgatott őskori megkövesedett fatörzsek. Ezeknek a bányatavaknak ma már nyomuk sincs, nem is emlékezik rájuk senki, csak a hozzám hasonló öregedő emberek.

  A régi püspökieknek, a földművelésen vagy a napi megélhetést biztosító más főfoglalkozáson kívül két hasznos szenvedélyük volt.

  Az egyik a halászat (nem horgászat, mert a XX. század elején még ezen a vidéken nem volt divatban a bottal és csalizott horoggal való pecázás, hanem csak a leginkább hálóval történő halfogás). Horváth János mostoha-nagyapám gyakran kijárt a Nagy-Dunára és olyankor halakkal megrakodva tért haza. Sűrűn emlegette a család az egyik nagy fogását, amikor vállára vetve hozta haza az aznapi zsákmányt, egy hatalmas harcsát, akkorát, hogy a hal farka a földön csúszott mögötte.

  A másik pedig a méhészkedés. Nagyapám ezt a mesterséget is űzte, püspöki közös kertünk hátsó végében álltak a deszkából készült kaptárok (amiket Magyarországra is áthozott, de itt már nem tartott benne méheket). Nagybátyámnak, Nagy Józsefnek a Füzesi erdőrészben volt egy elkerített területe, ahol 30-40 méhcsaládot tartott. Amikor gyerekként hazalátogattam, Vili unokatestvéremmel rendszeresen kilátogattunk a méhesbe. Kerékpárral nem volt nagy a távolság és ilyenkor megnézhettük a Dunát és kis szerencsével megfigyelhettünk egy-egy erdei állatot is. Voltak olyan évek, amikor az áradás miatt csak úgy tudtuk megközelíteni a méheket, hogy a kerékpár tengelyéig érő vízátfolyásokon hajtottunk keresztül.

  Püspöki látogatásainkra egészen 1979-ig - az első autóm megvásárlásáig – vonattal utaztunk. A pozsonyi főpályaudvartól a 40-es busz vitt ki minket a szülőfalumba. Az vasúti állomásnál szálltunk le és a Vasút utcában lakó rokonainkhoz gyalogolva, először mindig Weinhart Mariska trafikjába köszöntünk be. Püspöki közismert kedves alakja volt „trafikos” Mariska. Engem születésem óta ismert és én kicsiny koromtól fogva nagyon kedveltem őt. Testvérével, a szellemi fogyatékos Ilussal élt a Madách utca sarkán, a trafiknak is helyt adó régi kicsi házban. Püspökin mindenki szerette, nem hiszem, hogy egyetlen haragosa is lett volna. Testi hibája ellenére (púpos volt) mindig vidám és kedves volt. Üzletecskéjében a kicsinyke pult előtt állt egy szék, ahova leültette a vásárlóját, hogy elbeszélgessenek néhány percig. Mi is oda telepedtünk és csak miután üdvözöltük egymást, folytattuk utunkat anyai nagybátyámhoz, Nagy Józsefhez, vagy apai nagynénémhez Grossinger Ferenc feleségéhez, Gizikéhez. (Mariska karakteres pici házát 2009-ben lebontották, csak az épület jobboldali falából áll még néhány téglasor.)

mariskatrafik

Weinhart Mariskával 1946-ban és a ház, amiben a trafikja volt. A bejárat itt már be volt falazva, mára az egész épület eltünt, lebontották.

  Püspöki útjaim során nem egyszer ízelítőt kaptam a szlovák nacionalizmusból. Másfél éves voltam, amikor eljöttünk, persze, hogy egy szót sem beszéltem szlovákul. Rokonaimmal az autóbuszon csak magyarul beszélgettem és több alkalommal ordítoztak velünk az utasok, főleg az egyenruhát viselők, hogy „Na Slovensku po slovensky!” Néha sikerült lecsillapítani őket, amikor megtudták, hogy Magyarországról jöttem, de volt olyan eset is, hogy kénytelenek voltunk leszállni és egy másik busszal folytatni az utunkat.

  Ha hazalátogattunk, az mindig az iskolaszünetben történt, így a magyar iskolában folyó munkáról semmit sem tudtam. De a velem egykorú rokon gyerekekkel természetesen még akkor is magyarul tudtam beszélgetni, ha valamelyik szülőjük szlovák volt. Ma már nem hiszem, hogy ez annyira magától értetődő lenne, mint a hatvanas években volt.

  Ahogyan múlt az idő, egyre gyakrabban kaptunk értesítést, hogy valamelyik kedves rokonom meghalt és ilyenkor évszaktól függetlenül útra keltünk, hogy a temetésen ott lehessünk. Zsernoviczky Károly búcsúztatójával megtörtént a temetés és mi ilyenkor nehéz szívvel jártuk körbe a temetőt. Szomorúan láttuk, hogy egyre több magyar nevet szlovák helyesírással tüntetnek fel a sírköveken és a rövid sírfelirat sem magyar már.

ravatal  De térjünk vissza kicsit a távozásunk után történtekhez. Alig telt el egy év, hírt kaptunk, hogy 1948. április 7-én meghalt Tyukoss Evangelista János pápai kamarás, esperes plébános.

  Halálával olyan űrt hagyott maga után, ami nagyon megviselhette Püspöki magyar közösségét. Személyének megítélésében a vélemények megoszlanak, de egy biztos, a XX. század folyamán nem volt még egy olyan személyiség Püspökin, aki annyit tett volna a magyarságtudat fenntartása érdekében, mint ő. A közel 100 százalékban katolikus falu plébánosaként, szinte mindenkivel napi kapcsolatban volt. Nemzetszeretetében példamutató életet élt, cselekedeteivel erőt adott a bizonytalankodóknak, támasza volt a meghurcoltaknak. Amíg a magyar iskola egyházi felügyelettel működött, folyamatosan bővítette és gyarapította. Óvodát épített a kicsiny gyerekeknek és jelentős mértékben megnagyobbította a templomot a felnőtteknek.

  A durva hatalommal szemben azonban tehetetlen volt, az iskola szlovákok általi elfoglalása ellen nem tudott mit tenni.

  Az előzőekben láthattuk, milyen módszerekkel vették el a magyar gyerekek iskoláját és kényszerítették őket, hogy szlovákul hallgassák az órákat. Négy évig kellett várni, hogy kissé csillapodjon a magyarüldözés és ismét anyanyelvükön tanulhassanak a gyermekek. A templom melletti épületben az 1950/51-es tanévben indulhatott ismét magyarul az oktatás több mint 300 tanulóval. A legtöbben az 1960-as évek közepén jártak ebbe az iskolába. Sajnos, azóta ez a szám fokozatosan csökken, ma már nem éri el a 100-at az itt tanulók száma. Talán a határok mind nyitottabbá válása megnöveli a magyarul is jól beszélők érvényesülési lehetőségeit, és ez segíthet legalább szinten tartani ezt a létszámot.

iskola  Az iskola tanárai, tanítói heroikus küzdelmet vívnak, annak érdekében, hogy vonzó legyen a magyar nyelvű oktatás a település gyermekeinek, de főleg a döntést meghozó szülőknek.

  Az 1950-es újrakezdéstől napjainkig folyamatosan működnek különböző önképző csoportok az iskola keretei között. Énekkar, tánckar és színjátszó csoport ápolja a magyar nyelvű kultúrát, tanulmányi és sportversenyeken bizonyítják a tanulók ügyességüket és tudásukat.

  Különösen a színjátszók nagyon tevékenyek, rengeteg sikeres előadást tartottak. Bejárva Csallóköz falvait, egyik-másik darabbal még Magyarországon is felléptek. Az 1950-ben újrainduló magyar iskola tanulói egy nagysikerű János vitéz előadást tartottak 1950-ben. Kacsóh Pongrác zenés darabját előadni abban az időben felért egy nemzeti tüntetéssel! Annak ellenére igaz ez, hogy az akkori iskolaigazgató, Bauer Károly, merő óvatosságból kicsit igazított az eredeti szövegkönyvön: a színpadon a magyar zászlót pirossal helyettesítették és a dalszövegben is kicserélték a „piros-fehér-zöld” kifejezést a „piros” szóval. A szótaghiányt valahogyan ügyesen kipótolták. Remek ötlet volt, hogy a darabot 18 év után, 1970-ben, Cséfalvay Mária tanárnő rendezésében, többségében ugyanazzal a szereplőgárdával megismételték.

  Az iskolát elvégzett és időközben felnőtt fiatalok töretlen kedvvel folytatták a műkedvelő színjátszást már a CSEMADOK társadalmi szervezet által nyújtott lehetőségeket kihasználva. Az előadások leginkább hétvégén voltak, szombaton és vasárnap. Előfordult olyan eset is, hogy egy este kétszer is szerepeltek: az első műsort Püspökin, a másodikat pedig valamelyik közeli településen adták.

janosvdodi

Jelenet a János vitéz 1968-as előadásából. János vitéz szerepében Farkas József, Bagóéban pedig Zsernoviczky Károly. A másik képen az 1967-es Dódi előadás szereplői láthatók.

aranycimlap  Feltétlenül meg kell említeni Schniererné Dr. Wurster Ilona tanárnőt, aki óriási akarattal és önfeláldozással szervezte és rendezte a magyar színdarabokat, sőt sokszor szerepet is vállalt. Szólni kell azokról is, akik állandó szereplői voltak az előadásoknak, úgy mint: Mészáros Gizella, Nagy Rózsi, Nágl Ödönné Jucika, Wurster János, Zsernoviczky Károly, Danis Joli néni, Nagy Vilmos, Kaiser József, Boráros Károly, Holub János és Kató, Duránszky Jenő és Ilonka, Posztós Melinda, Nagy Anna, Wimmer Pali bácsi, Szabó István, Németh Károly, ifjabb Wimmer Pál, Danis László és Mária, Koczor Mária, Foglszinger Ida, Fürst Pál, Fukári Vilmos, Nagy Izabella és még sokan mások, olyanok is, akik már nincsenek közöttünk.

  A jelentősebb sikert hozó darabok a következők voltak:

Fazekas Mihály: Lúdas Matyi
Szigligeti Ede: A cigány
Gárdonyi Géza: Fehér Anna
Gárdonyi Géza: A bor
Móricz Zsigmond: Sári bíró
Gogol: Leánynéző
Somos Erzsébet: Bort, búzát, békességet
Benedek András: Csodakarikás
Indig Ottó: Ember a híd alatt
Bródi Sándor: A tanítónő

és a legnépszerűbbek:

Dávid Teréz: Dódi (32 előadás, országos színjátszó-fesztivál nyertes!)
Borka Géza: Katóka őrmester (50 előadás)
Borka Géza: Karikagyűrű (30 előadás)
Jókai Mór: Aranyember
Egri Viktor: Gedeon ház

  Sajnos, a felnőtteket már nem láthatjuk műkedvelő előadások szereplőiként, de a magyar iskola diákjai még éltetik bennünk a reményt, hogy a magyar szó sokáig élni fog a püspökiek ajkán.

csememblema  Itt van helye, hogy szóljak a település (mai szóhasználattal, mivel már Pozsonyhoz tartozik: városrész) és egyben Szlovákia legjelentősebb civil szerveződéséről a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetségről a CSEMADOK-ról.

  Országos működése 1949. március 8-án a pozsonyi megalakulással kezdődött, A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete már a kezdetektől igyekezett a hatalomtól független önálló úton járni és ez kisebb-nagyobb kompromisszumok árán sikerült is. Afféle gúzsba kötötten való táncoláshoz hasonlítható a kezdeti helyzet, de kellő ügyességgel ki lehetett használni a szűk keretek között is adódó lehetőségeket. >>Minél kevesebbet politizálni, a kultúrára, a hagyományok megőrzésére és a magyar közösségek megtartására összpontosítani<< ez volt az az elv, amely biztosította az egyesület fennmaradását, amelyet különösen a kezdeti időkben ezer veszély fenyegetett.

alapitok  Püspökin 1950-ben jött létre a helyi szervezet. Az 50 alapító tag belépésével bizonyította bátor kiállását a magyarságuk mellett, megérdemlik, hogy neveik az utókor számára is megmaradjanak.

  A mindenkori vezetés tisztességgel és becsülettel dolgozott és dolgozik ma is.

  A megalakulásuknak 60. évfordulóját ünnepelték 2010. május 8-án. Az ünnepi eseményre kiállítás is készült a CIIC előadói helyiségében. A kiállított tablókon látható dokumentumok és képek alkalmat adtak a számvetésre, mi minden történt az elmúlt hat évtizedben?

  A felsorolt színdarabokkal együtt összesen 48 művet mutattak be, az előadások száma ennek sokszorosa, nem is lehet számbavenni. Már a megalakuláskor létrehozták a néptáncegyüttesüket, amely Felső-csallóközi Népi Együttes néven működésének harminc éve során országos hírnévre tett szert. Majd félszáz alkalommal fogadtak vendég együtteseket különböző műfajokban. A rendkívül népszerű irodalmi estek, író-olvasó találkozók, ismeretterjesztő előadások hosszú sorát tudhatják maguk mögött. A rendszeresen rendezett bálok nagy közkedveltségnek örvendtek és ugyanez mondható el a kirándulásokról is, amelyek az utóbbi években kiterjedtek az anyaországra és a trianoni határok túloldalára került területekre (Erdély, Burgenland) is.

  Sajnos egy ponton fájdalmas kudarcot kénytelenek elkönyvelni. A magyarságukat megőrizni kívánó fiatalok ifjúsági klubja, amely mintegy 30 évig működött, ma már érdeklődők híján nem létezik. És ez valóban vészjósló jelenség, előrevetíti az fenyegető jövőt – a végleges asszimilációt.

  Minden esetre a Csemadok Püspöki Alapszervezete ma Nagy Elza elnökletével 250 taggal működik és a jelenkori aktivitásuk példaértékű. 2010-ben 13 rendezvényt terveznek és a felvidéki civil szervezetekkel fennálló kapcsolatok ápolásán túl a határok másik oldalán élő magyar egyesületekkel való együttműködést is kiemelt fontossággal kezelik.

  De azért egyre inkább úgy látom, hogy a kisebbségi lét nagyon küzdelmes és nehéz.

  A falu szerkezetének és képének az alakulása is bizonyítéka a szlovákok felgyorsuló, erőszakos asszimilációs törekvésének. Püspökit 1972-ben Pozsonyhoz csatolták. A nyolcvanas években elkezdődött az 1950-től Püspökihez tartozó Szunyogdi egy részének a bontása és a Vereknye felé eső határrészekben egy teljesen új „modern”-nek titulált városrész épült, hatalmas panelházakból. Az ide betelepedett lakosok száma huszonkétezer fő körül van és ők már  szlovákok. Ezzel sikerült elérni a központi hatalomnak, hogy a magyarok számaránya a 15 százalékot alig haladja meg. Így semmiféle kötelezettség nem terheli őket, hogy tekintettel legyenek az őslakosokra. A település központját a friss térképeken az új részre helyezték át, a városrészi önkormányzat magyar tagjainak erőfeszítései ellenére is a régi városmag a perifériára kerül. Ez bizonyára meg fog mutatkozni a fejlesztésekben is.

terkepp  Talán a leépülés nem fog vonatkozni a vasútállomás környékére. Ahogyan a közutak telítetté válnak és szinte lehetetlen lesz rajtuk a közlekedés, óhatatlanul vissza fognak térni a Pozsonyba ingázók a szüleink által nagyon kedvelt, de a „szocializmus” haldokló szakaszában sorvadásnak indult vasúthoz. Akkor érdemes lesz majd üzleteket és vendéglátóhelyeket létesíteni az állomás környékén is. Jó példa erre Rákoskert, ahol lakom. Egy lelkes alapítvány rendbe hozta a kis állomásépületünket és népszerűsítő hadjáratuknak eredményeként lassan már többen választják a Budapest központjába való bejutás eszközéül a vonatot, mint az autóbuszt. Aggódnunk kell, viszont a temető sorsáért. Teljesen körbeépült, és ha nem ügyelünk rá, könnyen előfordulhat, hogy lezárják. Attól kezdve az évei meg lesznek számlálva. Ha ez bekövetkezik, csak reménykedhetünk abban, hogy kegyeleti parkként megmarad az utókornak és nem törlik el a föld színéről, mint az az útépítésnek áldozatul esett régi temetővel történt. (Lehet, hogy ez az aggodalom nem jogos, ugyanis örömmel láttam, hogy sikerült a temető területét megnövelni azzal, hogy a mögötte lévő telket hozzácsatolták. Ha a 2010 tavaszán megkezdett munkálatokat befejezik oda is lehet temetkezni.)*Borúlátásom a jövőt illetően teljesen megalapozottnak tűnik, annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta azért történtek bíztató események is, amelyek erőt adnak a megmaradásért vívott küzdelemhez. Ezek főleg a helyi CSEMADOK áldásos tevékenységének és annak köszönhetők, hogy a városrészt már több perióduson keresztül magyar nemzetiségű polgármesterek irányítják.

  1996. november 29-én, az elűzetés 50. évfordulója alkalmából Püspöki magyar közössége egy csodálatos emléknapon látta vendégül a kitelepített és meghurcolt családok még élő tagjait. Az ünnep délelőttjén egy felejthetetlen szentmisén vehettünk részt, amit Koller Gyula, püspöki származású prelátus úr és az akkori helyi plébános Sálka László celebráltak. Gyönyörű volt a szentmise és nagyszerűen szerepeltek az Ifjú Szívek Művészegyüttes tagjai is, de amire mindenki biztosan emlékezni fog, amíg él, az a nemzeti imánknak, a Himnusznak közös eléneklése volt. Isten tudja, mikor énekelte ennyi ember utoljára Püspökin ezt a szívbemarkoló fohászát a magyar léleknek! Sokan küszködtünk a könnyeinkkel és elcsukló hangon rebegtük az ég felé a könyörgést:

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz reá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

  A szentmise végén a hősök emlékművénél egy közös megemlékezéssel folytatódott a program, majd délután ismét találkoztunk a Vetvár Kultúrházban, ahol „Hazahív a harangszó” címmel emlékműsort kaptunk a szervezőktől. Talán az lesz a legjobb, ha bemásolom a meghívóból a programot:

„HAZAHÍV A HARANGSZÓ - emlékműsor a kultúrházban.

- A magyar tanítási nyelvű óvoda műsora.
- A magyar tanítási nyelvű iskola műsora.
- A Csemadok-alapszervezetének műsora.
Összeállító-rendező: Csanaky Eleonóra.

MEGEMLÉKEZÉS - ünnepi beszéd: DOBOS LÁSZLÓ Kossuth-díjas író, a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiójának elnöke.
EMLÉKÉRMEK és EMLÉKLAPOK átadása.
FOGADÁS

A SZŐTTES KAMARA NÉPTÁNC-EGYÜTTES műsora.
SZABAD SZÓRAKOZÁS. Játszik a Szőttes zenekara.”

bronzerem emleklap Valamennyi kitelepített és elüldözött család átvehetett egy emlékérmet, amelyet Lebó Ferenc győri szobrászművész készített kifejezetten erre az alkalomra és amelyet a Felvidékről kényszerűen elszármazottak vehettek át a magyarlakta településeken rendezett hasonló ünnepségeken. Kaptunk egy emléklapot is, ezt csak a püspökiről áttelepítetteknek adták. A kép Nagy József világhírű művész alkotása, aki maga is tősgyökeres lakója szülőfalunknak és ma 2010-ben, 84 évesen is fantasztikus aktivitással készíti grafikáit, festményeit, szövi kárpitjait és írja szakkönyveit. (Sajnos 2013-ban elhunyt) Felejthetetlen nap volt, amelynek a szervezéséből minden püspöki magyar kivette a részét.

KÖSZÖNJÜK!

A következő esemény, amikor ismét felemelően jó érzés tölthette el a jelenlévőket az az ünnepség volt, amit 2005. októberében tartottak a felújított Hősök emlékművénél. A szobor és az emléktáblák szentelésénél jelen volt a pozsonyi magyar követ is. Olyan csodát tapasztalhattak a résztvevők, amire 1918 óta nem volt példa: a községházán magyar zászló lobogott!

kopjafa2  Nem felejthetjük azt a megemlékezést sem, amit a kitele-pítések 60. évfordu-lója alkalmából 2006-ben rendeztek a szülőföldön maradottak nekünk, kényszerből eltávozottaknak. Ekkor került sor a magyar iskola udvarán felállított kopjafa avatására is. Az emlékmű felirata diszkréten utal a gyalázatos eseményekre:
                                         „1947 MEMENTO 2007”
Jó lenne, (bár tudom, hogy ez a szlovákok részéről heves indulatokat váltana ki) ha egy kétnyelvű tábla bővebben is szólna arról, miért is áll ott ez az emlékeztető jel.

  A legutóbbi időkben teljesült egy régi álmom, erről kissé részletesebben szeretnék beszámolni. Püspöki őslakosaival beszélgetve már évekkel ezelőtt szóba került, hogy az öregek távoztával a régi házakat lebontják, a feleslegessé vált, a falu múltjához kötődő dokumentumokat, tárgyakat, az ősi mesterségek eszközeit kidobják. Jó lenne ezeket valahogy megmenteni és egy helytörténeti gyűjtemény keretében bemutatni.

  Ez a gondolat másokban is megfogalmazódott, és hála Pozsonypüspöki jelenlegi polgármester-asszonyának, dr. Ožvald Erzsébetnek, az álom megvalósult!

ciic  2008-ban jó szervezőkészséggel, uniós támogatással létrehozta a Határokon Átnyúló Együttműködési és Vállalkozásfejlesztési Központot (szlovákul: Cezhraničné informačné a impulzné centrum – CIIC). Az intézmény tevékenysége a városrész külföldi kapcsolatainak élénkítését szolgálja. Célja az EU által szorgalmazott régiók közti együttműködés megvalósítása, ami Püspöki földrajzi helyzetéből adódóan elsősorban a Szlovákia - Ausztria - Magyarország - Csehország határ menti régióinak együttműködését jelenti a közös vállalkozások, az idegenforgalom és a nemzetközi projektek megvalósítása terén.*A Linzboth-kastély melletti Vesna Művelődési Házban kaptak helyet, ahol sikerült egy nagyobb termet is szerezni kiállítás céljára. Sok-sok püspöki őslakos áldozatos és önzetlen munkájának eredményeként egy látványos néprajzi anyagot tudtak összegyűjteni és állandó kiállításon bemutatni. Az, hogy ez a kis múzeum ilyen arculatot ölthetett, az nagyrészt Csanaky Eleonórának, a püspöki kulturális élet prominens alakjának, a CIIC vezetőjének köszönhető.

nora  A kiállítás munkaidőben van nyitva és megtekintését mindenkinek ajánlom, aki valamilyen szálon kötődik a régi Püspökihez. Az idősebbekben felelevenedhetnek általa az emlékek, a fiatalok számára pedig tanulságos lehet látni azokat a tárgyakat, amelyeket nagyszüleik használtak, azokat a képeket, amelyek őseiket örökítik meg.

  Az intézmény többi helyiségét is kihasználják időszaki kiállításokra, főleg helyi művészek alkotásainak népszerűsítésére, de arra is volt mód, hogy a Csemadok Pozsonypüspöki Helyi Szervezete megalakulásának 60. évfordulóján tucatnyi tablón mutassák be az egyesület történetét.

  Persze, a fenti események pirosbetűs napjait a szürke hétköznapok követik, de nagyon jó érzés tölti el az embert, ha visszagondol az ünnepi alkalmakra. Ezek azok, amelyek némi bíztatást jelentenek és oldják kissé a reménytelenség érzését. A település vezető személyiségei az ostromlott végvárak egyre fogyatkozó védőinek makacs kitartásával küzdenek a magyarság beolvadása ellen, bár a borúlátásra meg volna minden okuk. De nem adják fel a harcot!

  A legfőbb gond a fiatal felnőttek hozzáállásával van. Az előzőekben már szóltam az iskoláról, most még egyszer szeretnék visszatérni rá, hiszen a gyerekek alkotják azt a nemzedéket, amely a megmaradást biztosíthatja.

iskemblema  A Pozsonypüspöki Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Óvoda igazgatója Varga Mária mindent megtesz, hogy minél több szülő ezt az iskolát válassza. A 9 osztályos képzésben 2009-2010-ben 88 tanuló vett részt, jövőre bíztatóan nő a létszám, az újonnan beiratkozott elsősökkel együtt 95-en lesznek. Mondhatnánk, hogy mi ez ahhoz képest, ahányan az 1960-70-es években oda jártak, de ennek a növekedésnek is örülni kell. Az utánpótlást biztosítani hivatott óvodából évente 16-18 gyerek kerül ki, ezeknek több mint a fele (2010-ben 70 százaléka) ennek az iskolának a padjaiba ül át. Jönnek máshonnét is, bár az iskola vonzáskörzete nem túl nagy, hiszen egyik oldalról a pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium, a másik oldalról a somorjai Corvin Mátyás Alapiskola gyűjti be a gyerekeket. Sajnos sok szülő nem ismeri fel a többnyelvűségben rejlő lehetőségeket és szlovák iskolába íratja csemetéjét, ezzel arra ítéli őt, hogy egyre kevesebbet használja anyanyelvét és egy idő után már csak szlovákul beszéljen.

cserkesz  Az iskolán kívül létezik még egy ifjúsági  civil szervezet, a cserkészet, amely szintén a magyarság megmaradásért folytatja harcát. Mivel ez a mozgalom elsősorban a vallásos fiatalok szervezete, erős egyházi háttérrel tudnának igazán jól működni. Ez a püspöki templomnak lenne a feladata, amit eddig eléggé elhanyagolt, pedig most, hogy magyar plébánosa van, méginkább elvárható lenne. A cserkészmozgalomba már 1937-ben bekapcsolódtak a püspökiek, ekkor alakult a Duna fiúcsapat, amely később Szent László nevét vette fel. Néhány évnyi működés után a hatalom feloszlatta és csak 1992-ben nyílt lehetőség az újjáalakulásra. Wurster Olívia szervezte meg a 19. számú Árpádházi Szent Erzsébet Cserkészcsapatot, amely ma is aktív. Vezetői fontos szerepet töltenek be a felvidéki mozgalomban és folyamatos kapcsolatot tartanak fönn az anyaországiakkal. A csapatnak jelenleg 15 tagja van, fiúk, lányok vegyesen, akik rendszeresen, hetente tartanak csapat– és őrsgyűléseket Wurster Judit parancsnok és fiatal felnőtt őrsvezetők irányításával. Közülük kerülnek ki a vizicserkészek is, akik rendszeresen túráznak a Dunán és mellékfolyóin. A csapat szoros kapcsolatot épített ki a teljes Kárpát-medence magyar cserkészeivel. A kapcsolatteremtésben nagy segítséget jelent számukra a püspökiek Szent László Öregcserkész Klubjának 22 tagja is.

  Jó lenne, ha az anyaországi példán okulva több civil szerveződést is létrehoznának a püspöki magyarok. A magyarországi polgári körök mintául szolgálhatnának hogyan lehet közösséget teremteni a hasonlóan gondolkodó emberekből. Látszólag működik egy némileg hasonló szervezet Püspökin is, a Temető Utcai Sport Kör (TUSK). Velük csak az a baj, hogy bár tagjai magyarok, az interneten lévő honlapjuk kommunikációs nyelve mégis kizárólag szlovák.

  A jelenkorról azok tudnának igazán részletesen írni, akik a szülőfalunkban élnek, mert az előzőektől eltekintve a mostani időkben történő események egyre kevésbé rólunk és hozzánk szólnak, onnét elszakadtakhoz. Az interneten Püspöki önkormányzatának és a plébániának a honlapja már csak szlovákul olvasható. A Pozsonyhoz tartozó városrész közösségi programjai elsősorban a többséget adó szlovákságot szórakoztatják.

  Püspöki őslakosai minden eszközt megragadnak, hogy a kisebbségi lét ellenére megtartsák és erősítsék az összetartozás érzését. 2010-ben a Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezete egy értékes díjat alapított. A „POZSONYPÜSPÖKI MAGYARSÁGÁNAK MEGMARADÁSÁÉRT” bronzplakettet és díszoklevelet évente adományozzák azoknak a személyeknek, akik különösen sokat tesznek a közösségért. Az elismerést 2011-ben adták át első alkalommal, ekkor hat személy kapta egy májusi ünnepségen. Azóta minden év októberének első vasárnapján a Püspökiről Kitelepítettek Emléknapjának egyik fontos eseménye a díjátadás. Az első év kivételével mindig csak egy személy részesülhet a díjban.

plaketeplaketh

Az alapítás óta eltelt időszak kitüntetettjei:

2011 – Fukári Valéria (†2012), filológus, irodalom- és művelődéstörténész,

 – Stifter Mária nyugalmazott matematika-fizika szakos tanár,  a helyi amatőr színjátszás aktivistája,
 – Schniererné Wurster Ilona, magyar szakos nyugalmazott pedagógus, népművelő,
 – Nagy József (†2013), festőművész, Püspöki közösségének önzetlen támogatója,
 – Koller Gyula (†2015), pápai prelátus, a Remény című katolikus hetilap főszerkesztője,
 – Püspöki Nagy Péter neves történész, számtalan publikáció, köztük a Püspöki története című könyv szerzője.

fukvalistimariaschilonanajoskakollgyulappeter

2012 – Orbán Szilveszter – a helyi CSEMADOK szervezet alapító tagja, vezetőségi tag, zenei képzettsége révén az alapszervezet zenésze, zenekarával évtizedekig a báljaik állandó szerepelője.

Orbn Szilveszter

Orbán Szilveszter

2013 – Takács András – országos hírű néptáncos, koreográfus, helyi CSEMADOK szervezet vezetőségi tagja.

takbandi2014 – Szelepcsényi Sándor – lokálpatrióta a helyi CSEMADOK szervezet tiszteletbeli tagja.

szsanyi2015 – Nagy Vilmos – ciklusokon keresztül Püspöki polgármestere volt és vezette a helyi CSEMADOK szervezetet.

navili2016   Mészáros Mária a helyi CSEMADOK szervezet vezetőségi tagja és fáradhatatlan aktivistája.
          – Fukári Vilmos –  a helyi CSEMADOK szervezet veztőségi tagja, színjátszó, néptáncos.

mavil  A visszaemlékezéseim végére érve kívánom, hogy az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk valóban megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy a határok gyakorlati megszűntével fékezhessük a vészesen gyorsuló asszimiláció minden utódállamban élő magyart fenyegető rémét. Ehhez feltétlenül szükség lenne arra, hogy az anyaország határain belül olyan viszonyokat teremtsünk, amelyek vonzóvá teszik a magyarsághoz való tartozást. Talán a közelmúltban bekövetkezett politikai szemléletváltás segít abban, hogy megtaláljuk a felemelkedéshez vezető utat és feledni tudjuk a 2004. december 5-i népszavazás szégyenét is. Reménykedjünk közösen, hogy

„A MAGYAR NÉV ÚJRA SZÉP LESZ, MÉLTÓ RÉGI NAGY HÍRÉHEZ”!

 

Ugrás a lap elejére