A Beneši dekrétumok hatása az őslakosok sorsára

  A háború véget ért, a magyarok ismét a vesztes oldalon álltak és a világ ezt kegyetlenül megbosszulta. A párizsi békeszerződések visszaállították a trianoni határokat, sőt még további három tiszta magyar települést (Oroszvár, Dunacsúny, Horvát-Járfalu) Csehszlovákiához csatoltak. A győztesek teljes mértékben figyelmen kívül hagyták, hogy Szlovákia milyen lelkesen szolgálta ki Hitler Németországát. A Tiso-kormány túlbuzgó politikájára jellemző, hogy a zsidók deportálását – a magyarországi halogató taktikával szemben – eminens módon, még a német megszállás előtt végrehajtotta. Mindez nem számított. A magyarság maradt a szálka a nagyhatalmak szemében, ami további végzetes megpróbáltatásokat hozott a kivérzett nemzetnek.

  Eduard Beneš emigráns cseh politikus még londoni tartózkodása során kidolgozta azt a programcsomagot, amit a világ azóta „Beneši dekrétumok” néven ismer.

  Miután a szovjetek benyomultak a felvidékre és elfoglalták Kassát, a Beneš köré csoportosult cseh politikusok 1945. április 5-én meghirdették az úgynevezett „Kassai kormányprogram”-ot. Ennek legfőbb célja volt, hogy az újból megalakult Csehszlovákiából a kollektív bűnösség elvének alkalmazásával a német és magyar nemzetiségűeket kiűzzék. A kitűzött feladat teljesítése érdekében pedig minden eszköz megengedett volt. Ebben a szellemben 1945 és 1948 között 89 olyan törvényt hoztak, amely rendeletek kizárólag az adott célt szolgálták. (A világ szégyene, hogy ezek közül még 88 ma is érvényben van!)

  A német és magyar közösségek tagjait, tekintet nélkül nemükre, korukra, lakhelyükre és a háború alatti tevékenységükre, ellenségként kezelték és így teljes mértékben kiszolgáltatottá váltak. Ehhez a két nemzetiséghez tartozókat minden állampolgári joguktól megfosztották, vagyonukat elkobozhatták. Megkezdték a kitelepítésüket, illetve elűzésüket, sőt sok helyen az életlehetőségek megvonásával a fizikai megsemmisítésüket is. Az országban bevezették a jegyrendszert az élelmiszerekre és ipari termékekre, de jegyet ők nem kaphattak. Úgynevezett népbírósági eljárásokat indítottak, internálták, kényszermunkára ítélték a perbe fogottakat, ha üzleti tevékenységet folytattak, vállalkozásaikat teljhatalmú cseh vagy szlovák gondnokra bízták. Így és még számtalan módon élték ki kegyetlen bosszúvágyukat. Ezek az intézkedések 3,5 millió német és 800.000 magyar sorsát pecsételték meg.

  Az, hogy Közép-Európa jó része szovjet megszállás alá került a Beneši elképzeléseknek egy olyan hátteret biztosított, amely teljes szabad kezet adott azok végrehajtásához. A kommunizmus ugyanis nem hajlandó tudomást venni a kisebbségek létezéséről, a többség erőszakos nacionalizmusát megengedve, a kisebbségek beolvasztását és kulturális megsemmisítésüket tekinti célnak. Ehhez még hozzájárult a szláv testvériség elve, így aztán semmi sem szabott gátat az önkényeskedők barbár brutalitásának.

  Már az 1945. augusztus 8-án kiadott törvényekben megfosztották a németeket és magyarokat az állampolgárságuktól. A németek kiűzése május elején meg is kezdődött, a tényleges és tömeges kitelepítések 1946. május 11. után indultak be. Azt követően, hogy Eduard Beneš kinevezte és megválasztatta magát a Cseh és Szlovák Köztársaság elnökének.

  A hatalom új urai első lépésként az összes német nemzetiségű polgártól kívántak megszabadulni. Több forrás is említi, hogy hozzávetőlegesen 150.000 főre tehető azoknak a száma, akiket a csehek kivégeztek, vagy a halálba kergettek. Erről a közvélemény a mai napig nem tud, pedig ez a szám összevethető lenne például a csehszlovákiai zsidó áldozatok számával!

  Szlovákiában több városban (Hunfalva, Nováki, Limpak, Ligetfalu, stb.) internáló tábort állítottak fel, ahol összegyűjtötték a német nemzetiségűeket. A sors kegyetlen fintora, hogy ezeknek a táboroknak jó részét még a háború alatt, a zsidók összegyűjtésére létesítették a szlovákok. A 3,5 millió deportált német túlnyomó többsége a Szudéta-vidéken élt, Szlovákiából „csak” mintegy 120-130 ezer főt telepítettek ki Németországba, Ausztriába illetve a tengeren túlra.

  Amikor a kitoloncolásuk már eléggé előrehaladott állapotba került, a magyarokat vették sorra.

  Mielőtt erre a brutálisan embertelen folyamatra rátérnék, ismét átadnám a szót Ernő bátyámnak, aki a saját bőrén tapasztalta meg a családunkkal történteket.

  „Röviddel a háború befejeztével, 1945-ben Pozsony-püspökin, úgy mint szomszédságban, Szunyogdin, Vereknyén és Főréven látszólag az életünk folyása visszatért a megszokott régi medrébe. Eltelt néhány hét és lassacskán rádöbbentünk, hogy valami förtelem van kialakulóban. Itt-ott hallottuk amikor a felnőttek suttogva adták szájról szájra a legújabb riasztó híreket. Cseh irányítással a szlovákság nagy része nekiesett az évszázadokkal azelőtt, a magyar királyság alatt letelepült németajkú lakosságnak. Voltak, akik rövid bírósági eljárás után nyomtalanul eltűntek, a többieket pedig, férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, betegeket, tekintet nélkül az állapotukra, személyenként ötven kilós csomaggal egyik napról a másikra deportálták Németországba. Új törvényt hoztak, amely tiltotta a német és a magyar nyelv nyilvános használatát. Nagyanyám sírva jött haza egyszer a belvárosból. Valamelyik áruházban, az Aszóban vagy a Tetában volt nővérével - Teréz nénivel - vásárolni valamit, beszélgetésükre felfigyelt a zsandár és minden kiejtett magyar szóért 50 korona büntetést rótt ki rájuk. Horváth József tanítóbácsit is elvitték a rendőrök. A magyar iskola megszűnt, a tanítókat elbocsátották. A mi tanárunk helyére egy nagyon fiatal Clark Gable bajuszos, sötétbarna, göndör hajú tanító került, valahonnét Morvaországból hozzánk. Ladislav Longaver volt a neve. Egy szót se tudott a nyelvünkön. Az egész osztályunk némán ült, amikor beszélt, nem értettük egy szavát sem, de amikor mutatóujját hajlítgatva azt mondta, hogy "Poty szem!" megtanultuk, hogy hozzá kellett somfordálnunk egy pofonért, vagy pajesz csavarásért. Hasonlóan kíméletlen volt velünk egy Eugen Duchoň nevű tanár és Bošanka tanítónő, aki a körmeinket ütötte szadista élvezettel.

  Napokat töltöttünk az iskolában ané1kül, hogy tudtuk volna azt, hogy miről is volt szó. A tanító kérdezett valamit amit a kutya sem értett és várta a választ. Mi csak néztünk rá, amitől méregbe gurult. Felhasaltatott az első padra és vadállati kegyetlenséggel verte vonalzójával a fenekünket és ordította, hogy "Szvinya magyar!" (Disznó magyar!). Még a WC-ben is csak suttogva mertünk beszélgetni egymással. A szép új szlovák iskolával, ami közel az állomáshoz, a Vasút és a Hidas utca között épült nemrégen, az volt a baj, hogy nem volt a környékben szlovák gyerek. Vonattal hozták és vitték őket minden nap. Fogalmam sincs hogy hol lakhattak.

  Egy nap beállított hozzánk két sötét ruhás idegen ember. Rosszat sejtve húztam meg magam az udvarunk sarkában amíg el nem mentek. A mai napig sem tudom, mit beszéltek édesanyámmal, de azt éreztem, hogy valami rettenetes dolog van készülőben. Rövidesen átjött hozzánk a két szomszédasszony, Kissné és Fodorné. Riadtan próbálgatták kitalálni, hogy mi lesz a kimenetele annak, hogy a szlovák hatóságnak listája van azokról, akik 1938-ban a Felvidék anyaországhoz való visszacsatolásáért részt vettek egy tüntető felvonuláson a községháza előtt.

  Néhány nap múlva édesapám magába roskadtan jött haza a munkából. Anyánknak mondta, hogy az új gyárigazgató behívatta őt az irodájába, kezébe nyomta a munkakönyvét és azonnali felmondással elbocsátották. Apánk "miért" kérdésére csak azt a válaszolta, hogy: "Mert magyar vagy!". Vissza sem engedték a munkahelyére, nyomban a kijárathoz vezették, még a személyes holmiját sem engedték, hogy magához vegye.

  Reménytelen elkeseredés lett úrrá a hatalomnak kiszolgáltatott magyarságon, Püspöki elnémított őslakos többségén.

  Amikor a németség eltüntetése után a magyarságra került a sor, esténként apám kivitt a vasútállomásra és kimondhatatlan fájdalommal néztük az elrobogó vonatokat. Néha megállt egy-egy szerelvény és mi hallhattuk a szögesdrótos ablakokon kinéző, földönfutóvá tett véreink jajveszékelését. ,,Erre emlékezz édes fiam amíg élsz!" – mondta apám. Elmúltak felettem az évek, de elfelejteni nem tudom azokat a napokat. Minden tehervagonba két magyar családot zsúfoltak be és irány Cseh- vagy Morvaország, ahol az ottani elkobzott német földek új tulajdonosai beadták az igényüket ennyi és ennyi magyar alkalmazására. Így lettek a felvidéki magyar értelmiségiek és tehetős gazdaemberek istállókat és disznóólakat takarító rabszolgák. Apám Csallóköz visszacsatolt részében élő fiútestvére - Béla – családjával együtt is erre a sorsra jutott. Évek múlva sikerült nekik Ligetfaluba visszaszivárogni.

  Az iskolából egyszer valamilyen hivatalos papírt küldtek velem haza, amire a nevemet elszlovákosított betűzéssel írták. Apám másnap reggel velem jött. Nem tudom kivel különbözött össze, de este a rendőrségről jött haza. Azután mindig rendesen írták a nevem, de akik nem álltak ki erélyesen a magyaros névhasználat mellett azok neve örökre szlovákra lett átcserélve. Apám munkanélkülivé vált, hónapokig tartott amíg feketén felvették segédmunkásnak egy ócskavas-telepre. Piszkosan, koszosan, agyonfagyva, halálfáradtan vánszorgott haza minden nap.”

  Ahogyan a front keletről nyugat felé haladt, a szovjet csapatok által elfoglalt területeken azonnal megjelentek a szlovák hatalom emberei. A visszacsatolt részeken magyar állami alkalmazásban lévő hivatalnokokat, valamint az oktatási intézményekben foglalkoztatott tanárokat és tanítókat azonnal, családostól elűzték. Legfeljebb 24 óra felkészülési időt hagyva, felnőtt személyenként legfeljebb 50 kilogrammos csomaggal áttették őket a trianoni határ magyar oldalára.

  A magyarok tömeges deportálására 1946 őszétől került sor. Összességében, 1946. november 19. és 1947. február 25. között mintegy 44 ezer főt a Csehország nyugati részén lévő Szudéta-vidékre hurcoltak kényszermunkára. Magyarországra, az 1946-tól 1948-ig tartó időszakban pedig 120.000 ember került át.

  Ebben az időszakban folyt az úgynevezett „reszlova¬kizáció” is, ami azt jelentette, hogy csendőrök kíséretében bizottságok keresték fel a családokat és azokat megfélemlítve rábeszélték őket, hogy adjanak be egy kérvényt és tagadják meg magyar nemzetiségüket, vallják szlováknak magukat. Őket azután nem háborgatták tovább, maradhattak lakhelyükön és a vagyonukat is megtarthatták. Meg lehet érteni azokat, akik ezt a megoldást választották, mert a szülőföldhöz való ragaszkodás nagyon erős kötelék. Sok olyan család is volt, ahol, bízva a dolgok jobbra fordulásában, kijelöltek egy-egy családtagot, aki reszlovakizált és vállalta, hogy vigyáz az áttelepítettek vagyonára, remélve azt, hogy azok hamarosan visszatérhetnek.

  Hallhattunk olyanokról is, akik elbujdostak és ha hosszabb ideig rejtve tudtak maradni, akkor valóban átvészelhették ezeket a tragikus időket, mert 1948 után már csillapodott kissé a magyarellenesség, megúszhatták a kitelepítést és a vagyonuk elkobzását. Kérdés, hogy a vagyonukból megmaradt-e valami?

  Püspöki vonatkozásában a magyarok elüldözésének az alábbi verzióit alkalmazták:

Deportálás Csehországba

   A cseheknek, a győztes nagyhatalmak asszisztálásával alig több mint egy év alatt sikerült három és fél milliónyi csehországi németet évszázados otthonaikból kiűzni. A szorgalmas és hozzáértő munkáskezek hiánya azonnal megmutatkozott és azok pótlására kézenfekvő megoldásként kínálkozott a hatalom birtokosai számára, hogy a másik ”bűnös” nemzet, a magyarság tagjaival töltsék fel a hiányzó létszámot. 1946 őszén megkezdődött a magyar lakosság kényszermunkára hurcolása főleg a Szudéta-vidékre. Hamarosan Pozsonyra és környékére is sor került. A férfiakat 16-55, a nőket 18-45 év között jelöltek ki rabszolgamunkára. Ördögi elmékben született meg az az ötlet, amit a gyakorlatban alkalmaztak: Késő este megjelentek a zsandárok a kiszemelteknél és kézbesítették a kitelepítési parancsot, ami másnap reggelre szólt. Megállt egy teherautó a ház előtt és ami ráfért, azt a család tagjaival együtt kivitték a legközelebbi vasútállomáson várakozó tehervagonhoz. A hátrahagyott ingó és ingatlan vagyonukat az állam elkobozta. A fűtetlen marhavagonokban való több napos utazás keservesen megviselte az amúgy is meggyötört családokat. Megérkezve a célállomáshoz, a cseh gazdák, valóban mint egy rabszolgavásáron, körbejárták a vagonokat és kiválasztották azokat a családokat ahol a legtöbb munkaképes személy volt. Előfordult, hogy egy-egy sokgyermekes család senkinek sem kellett és hetek múlva visszairányították őket a falujukba. Szerencsésnek gondolhatták magukat, csak amikor megérkeztek, kellett rádöbbenniük, hogy a házukat kisajátították és időközben már az új szlovák telepesek elfoglalták azt.

  A kényszermunkára elhurcoltak túlnyomó része 1948 után visszatért de őket is hasonló körülmények fogadták, a szlovák betelepítő bizottság addigra már szlovákokat költöztetett be a házukba. A sokuknak megélhetést biztosító termőföld, amit nemzedékek gyarapítottak, idegen kezekbe került, földönfutóként kellett újrakezdeni életüket. Csak az tudja átélni azt a tehetetlen fájdalmat, amit ezek a meghurcolt emberek éreztek, akinek családja már került hasonló helyzetbe!

  Annak pontos számát, hogy Püspökiről hány magyart hurcoltak kényszermunkára, nem tudjuk, sokak véleménye szerint körülbelül 40 családot érintett a deportálásnak ez a módja.

Kitelepítés Magyarországra

  A front átvonulása után azon területéről, amelyek a Bécsi döntés során visszakerültek Magyarországhoz, a szlovákok azonnal megkezdték a kitelepítést. Ez azokat érintette, akik a trianoni határok közé szorított Magyarországról költöztek át az 1938-1945 közötti időszakban, illetve akik a magyar hatóságok és közigazgatási szervek, illetve oktatási intézmények, tágabb értelemben a magyar állam alkalmazottai voltak. Szám szerint ez összesen 36.000 magyart jelentett.

  A kitelepítés végrehajtásának módjában voltak árnyalatbeli különbségek.

  Kassán például a kiértesítéstől számítva 24 óra felkészülési időt engedélyezett a helyi szlovák hatóság. Ezalatt az idő alatt el lehetett helyezni az ingóságokat a rokonoknál, ismerősöknél, bízva abban, hogy alkalom adtán azokat is el tudják szállítani. A határidő lejárta előtt át kellett lépniük a határt és amit magukkal vihettek, az nem lehetett nehezebb 50 kilogrammnál.

  A Csallóközben kissé más volt a módszer, amiről így számolt be egy áldozat:
„Suttogva adták házról-házra az események alakulását. Késő este kopogtak a zsandárok be a kiszemeltek ajtaján, kézbesítve a parancsot a kitelepítésre. Sírás - rívás közben kapkodva csomagoltak. Egy rendőr a ház előtt, másik hátul. Senki se be, se ki nem mehetett. Kora reggel jött a teherautó, ami ráfért vitték a vasútra, ami maradt az lefoglaltatott.”

p 4 1 

  Püspökit nem csatolták vissza, tehát ott nem volt olyan, akit a fenti indokkal átrakhattak volna a határon. Voltak viszont jobb módú lakosok, akiknek az ingatlanára szemet vetettek a szlovákok. Őket is a fent említett módszerrel egy éjszaka alatt deportálták. Így járt Nagy János, akinek a Hidas utcai háza tetszett meg valakinek. A háromtagú család 1946 februárjában érkezett az akkor még magyar Oroszvárra. Ott kapták meg 1946. március 4-én a következő értesítést:

p 4 2

 

 

 

  1947-ben Oroszvár is Csehszlovákiáé lett, így tovább kellett vándorolni. Az ingatlanjaikat elkobozták, de a hátrahagyott ingóságokért 1947. szeptember 22-én visszaengedték a családfőt és az 1947. január 27- én leadott leltár szerinti berendezési tárgyakat átszállíthatta az új, de még mindig csak ideiglenes lakhelyére, Rajkára. Ott húzták meg magukat egy vendégszerető magyar családnál egészen addig, amíg 1947. december 5-én ki nem jelölték számukra a végleges letelepedési helyet. Ajkarendeken utaltak ki számukra egy parasztházat, ahonnét az eredeti sváb tulajdonost kitelepítették Németországba.

p 4 3

 

 

  A család úgy érezte, hogy végre kicsit megnyugodhatnak, de ne gondolja senki, hogy ezzel a szenvedésük véget ért volna. A szerencsétlen, szülőhelyükről elüldözött magyarokat úgy fogadta a helyi lakosság, mintha ők lennének az okai annak, hogy a svábokat kitelepítették. Ellenséges légkör fogadta őket és ez a ellenszenv évtizedekig keserítette életüket. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy megoszthatták egymás között a gondjaikat, mert a magyar hatóságok nagyon dicséretes módon gondot fordítottak arra, hogy az egy faluból származókat lehetőleg egy községbe telepítsék. Ajkarendeken például Nagy Jánoson kívül Reicher Imre, Szász János, Csóka Nándor, Beutelschmidt Nándor, Beutelschmidt Ferenc, Nagy Ferenc, Jalkóczi Mihály, Fáskerti János, Szirti György, Nágl Ernő és Sinn Ferenc talált egyidőben új otthonra.

  Így kerültek püspökiek többek között Romándra, Törökbálintra és Tolna megye több településére is.

Kiűzetés

  Voltak magyarok, akik nem tudták elviselni annak a gondolatát, hogy hivatalosan vállalják azt, hogy ők nem is magyarok, hanem elmagyarosított szlovákok és ezért nem akartak „reszlovakizálni”. Illetve voltak, akiket csehországi deportálásra jelöltek ki, de például a gyerekek száma miatt nem tudták vállalni a család szétszakításának szörnyűségét. Ők választhattak egy talán kevésbé fájdalmas megoldást: a csehszlovák hatóságok közömbösségnek álcázott bíztatásával átmenekülhettek Magyarországra. 1947 tele erre alkalmas volt, mert a rendkívüli hidegben a határfolyók, beleértve a Dunát is, olyan erősen befagytak, hogy lovas szánokkal is lehetett közlekedni a vastag jégen. Többek között az én családom is így vált meg a szülőföldjétől.

p 4 5  Bár én még nagyon kicsi voltam akkor, alig múltam el másfél éves, szüleim későbbi elbeszélése alapján jól ismerem a történteket. 1947. február 1-én a barátaink szörnyülködve hozták a hírt, hogy azoknak a listáján látták a nevünket, akiket Püspökiről kényszermunkára akarnak elhurcolni a cseh Szudéta-vidékre. Még aznap este összeült a családi tanács és a következőképpen határoztak: Mivel a lakosságcserében kijelölték édesanyám öccsét, édesapám két húgát, a család ezen tagjai csak az időpontot várják az áttelepülésre. Nekünk, a három gyerekkel semmiképpen nem szabad vállalnunk a csehországi rabszolgaságot, ezért el kell mennünk Magyarországra. Édesanyám bátyjának pedig vállalni kell a megalázó és elvei ellen való reszlovakizációt, hogy a hátramaradt vagyont megmentse, bízva egy szebb jövőben. Nagyszüleimet, koruknál fogva már nem fenyegette a Csehországba való elhurcolás réme, ők egyelőre maradnak. Mivel a deportálás Damoklesz-kardja a fejünk fölött lógott, azonnal cselekedni kellett. Szüleim másnap fogadtak kettő egylovas szánt és az est beálltával a legszükségesebbeket felrakva, engem nagymamám gondjaira bízva, a két bátyámmal nekivágtak a dermesztően hideg éjszakának. A püspöki erdőkön keresztülvezető úton lementek a Dunához és a vastag jégen 1947. február másodikán éjszaka átjutottak Oroszvárra. (Ezen az éjszakán hozzávetőlegesen 60 püspöki család hagyta el ilyen módon az otthonát.) A kultúrház padlójára terített szalmán kicsit megpihentek, de még korántsem nyugodhattak meg. A többi menekülttel együtt órákon belül értesültek, hogy hamarosan Oroszvár is Csehszlovákiához kerül. Elképzelhető az a pánikszerű kétségbeesés, ami úrrá lett mindenkin. Menekülés tovább, talán a vesszőfutásuk következő állomásán már biztonságban érezhetik magukat! A sorsukat irányító hatalmak kissé visszafogták a csehek és szlovákok területszerző kapzsi vágyát és további területeket már nem hullattak ajándékként az ölükbe. A közeli Rajka lakosai is megnyugodhattak, egyenesen a párizsi magyar nagykövet által küldött táviratban jött a rettegésüket feloldó jó hír: „Rajka magyar marad!”A Dunán átjutott, a szülőfalujukból elűzött menekültek tömegesen kerestek átmeneti menedéket a már biztosan Magyarországhoz tartozó településen.

p 4 4  Az Oroszvárról sietve továbbvándorlók között voltak szüleim és két bátyám is. Rajkán lakott édesanyám leánykori barátnője aki még a háború előtt ment férjhez egy ottani fiatalemberhez, de szüleimmel folyamatosan tartották a kapcsolatot. Sajnos, nála nem volt hely és egy bizonyos Rappay nevű gazda engedte át nekünk azt a házukhoz tapasztott kis kamraépületet, ahol néhány hétig, a földre terített ruhákon meghúzhattuk magunkat és biztonságban tudhattuk a magunkkal hozott holminkat is.

  Miután úgy-ahogy elhelyezkedtek, szüleim jelentkeztek a magyar hatóságoknál és néhány napi várakozás után édesapám ismét nekivágott a határnak. Püspökire érve megnyugtatta az otthon maradottakat, hogy szerencsésen átértünk. Engem meleg ruhákba bugyolálva felültetett egy kis karos szánkóra, rákötözött és ismét nekivágott a keserves útnak. Az úton, de különösen a már zajlásnak indult Duna durván összefagyott jégtábláin, számtalanszor felborult a kicsike jármű. Bár a rám csavart takarók megvédtek, ez az utazás olyan maradandó élményt jelentett számomra, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni a szánkóra.

p 4 6  Elképzelhető az öröm, amivel édesanyám és testvéreim fogadtak, amikor holtfáradtan és összefagyva megérkeztünk!

  Rajkán csak egy rövid ideig maradhattunk, mert az olvadásnak indult hótól megáradt Duna elöntéssel fenyegette azt a kamrát, ahol meghúztuk magunkat.

  Akkor már Kistarcsán élt a negyvenes évek elején odaköltözött, szintén püspöki Hacskó család, akikkel rokoni kapcsolatban voltunk. Hívtak, költözzünk oda, talán közelebb kerülve a fővároshoz, édesapám könnyebben elhelyezkedhet valamelyik gyárban. Megfogadtuk a tanácsukat, de amilyen hamar csak lehetett eljöttünk tőlük, mert volt egy tüdőbeteg kislányuk és féltünk a fertőzéstől. Sikerült is bérelni egy hétvégi bódét, ahol már senkinek nem voltunk a terhére. Édesapám azonnal elkezdett állást keresni és 1947. március közepére talált is munkát egy pesti gyárban. Pozsonyban a GUMON gyárban dolgozott, ahol bakelit és keménygumi termékeket állítottak elő. Volt tapasztalata a nehézvegyipari gyártásban, így aránylag ismerős munkahelyi környezetet talált az Emergé Ruggyantaárú Gyárban, ahol mint vulkanizálót alkalmazták. Az átmeneti időszakban, amíg nem volt munkája, édesanyám tartotta el a családot. Az ő szakmája varrónő volt és a menekült ismerősöknek, rokonoknak varrt ruhákat, így jutottunk egy kis pénzhez. (Letelepedésünk után még évekig tartotta a kapcsolatot az ország különböző vidékein új otthonra talált rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel és nyaranta jártuk a vidéket, hogy új ruhákat varrjon az asszonyoknak, lányoknak. Ezekért a munkákért terménnyel fizettek, így tudta biztosítani a családnak a szükséges élelmiszer egy részét.)

p 4 7  Időközben, a szlovák-magyar lakosságcsere kapcsán apai nagynéném családjával Rákospalotára került. Tőle kaptuk a hírt, hogy az Áttelepítési Kormánybizottság rákospalotai kirendeltségének listáján szerepel egy Rákoskerten lévő, üresen álló hétvégi ház, amit a tulajdonosa bérbe adna. Szüleim kaptak az alkalmon, kérték a lakás kiutalását, amit meg is kaptak. Így 1947. év októberében Rákoskertre jöttünk, ahol aztán végre megtaláltuk azt a települést, ahol nyugodtan élhettünk.

  A nyaraló valójában nem volt alkalmas lakóháznak, falai vékony gerendákra kívül-belül felszögelt deszkákból voltak, a közöket pedig salakkal töltötték ki, így a hőszigetelése nagyon rossz volt. Később, már iskolás koromban derült ki, hogy a kistarcsai tartózkodásunk során én magam is megfertőződtem tuberkulózis baktériumokkal, a rozoga kis házban fagyoskodva eltöltött tél is meglehetősen megviselte szervezetemet. Szüleim kérvényezték az áttelepülési kormánybizottságnál, hogy utaljanak ki számunkra az elhagyott házak közül egy lakhatóbbat, cserében a Püspökin hagyott ingatlanjainkért. Kérésünk meghallgatásra talált és másfél évre rá, 1949 májusában átköltöztünk egy másik házba. Az épület ugyan nem volt befejezve, a fele készült el csak és a délnyugati oldalon egy csupasz téglafal határolta, de azért ez már télen is jól lakható volt. Egy szoba és az eredetileg előszobának szánt helyiségből kialakított konyha meg spájz volt benne, ebben a házban laktunk tíz évig, szüleim és mi hárman gyerekek.

  A Magyarországon töltött első öt év rettenetesen nehéz volt. Bár a mi menekülésünk után áttelepült rokonaink ingóságai között sikerült átcsempészni a bútorainkat, nagyon nehéz volt az életünk. Szokatlanok voltak a magyarországi viszonyok és az új politikai rendszer. A honvágy is iszonyatosan meggyötörte szüleimet, különösen édesapámat.

  Nagyszüleim 1948. december 5-i érkeztével a tágabb értelemben vett családunk jó része már Magyarországon élt, de mégis, a szülőfalu közössége nagyon-nagyon hiányzott. Nem volt a napnak olyan órája, hogy valamilyen formában ne került volna szóba Püspöki. Arról több mint tíz évig szó sem lehetett, hogy hazalátogassunk. Elképzelhető az a lázas öröm, ami fűtött bennünket, amikor 1958-ban először útlevelet kaptunk és ismét találkozhattunk az otthon maradtakkal!

  Nagyon sokan választották ezt a keserves utat, amit mi is bejártunk, de ami igazán nagy tömegeket mozgatott meg az az etnikai tisztogatásnak a nagyhatalmak által is elfogadott, csak egy szemernyivel humánusabb módja, a lakosságcsere volt.

Lakosságcsere

p 4 9  A Csehországi kényszermunkára való elhurcolás fenyegetésként érvényesült a csehszlovák - magyar tárgyalásokon. A nyomás hatására a magyar kormány beleegyezett abba, hogy Csehszlovákia annyi magyart kijelölhet áttelepülésre, ahány magyarországi szlovák önként jelentkezik, hogy Szlovákiába kíván távozni. A volt Hlinka-gárdisták agitációs körútra indultak Magyarországra, hogy rábeszéljék a szlovákságot az áttelepülésre. (Érdekes, hogy míg a magyarországi nyilasokat a háború befejeztével összefogdosták és háborús bűnösként kezelték őket, addig a szlovák fasiszta Hlinka-gárda tagjainak a hajuk szála sem görbült, sőt fontos beosztásokat kaptak. A győztes hatalmat nem zavarta, hogy meghatározó szerepük volt a szlovenszkói zsidók kiirtásában!) A szegényebbeknek szabályos „társasutazásokat” szerveztek, ahol a résztvevők kiválasztották maguknak a módosabb magyarok házait, akiket azután listára vettek, mint a lakosságcserére kijelölteket. Végső soron mintegy 60.000 tót települt át Csehszlovákiába, szemben a lakosságcsere 77.000 magyar áldozatával. Azt hiszem semmi sem jellemzi jobban a Magyarországról távozók valódi indítékait, mint az a tény, hogy itt hagytak 15 ezer holdnyi földet és 4.400 lakóházat, szemben a magyarok által hátrahagyott 160 ezer holddal és 15.700 lakóházzal. A lakosságcsere 1947 kora tavaszán kezdődött és az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a határt.

  Takács József, szegeden élő kutató hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Szlovákiában, Somorján működő Fórum Kisebbségkutató Intézet eredeti dokumentumok alapján összeállította és a Szlovákiai Magyar Adatbankban elérhetővé tette a lakosságcsere keretében magyarországi áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok 1946-ban készült névjegyzékeit. Fáradságos munkával összesítette a különböző helyeken található adatokat és azokat a rendelkezésemre bocsájtotta. Ezek szerint Pozsonypüspöki és Szunyogdi lakóit együtt kezelték a kijelölők. Összesen 1699 személy szerepel a listákon, közülük öten kétszer is. A Beneši dekrétumok 108/1945 számú rendeletében leírtak alapján 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján a „paritásos csere” keretében áttelepítésre kijelöltek 896 személyt, a  VIII. cikkelye alapján pedig egyoldalúan kitelepítendőként, mint ún. kis háborús bűnösöket (!?) listára vettek 766 személyt. Nyilvánvalóan látszik a cél: a lehető legtöbb magyart eltávolítani a településről!

  Magyarország képtelen volt befogadni a Felvidékről kitelepítésre ítélt tömegeket, a VIII. cikkely alapján listázottakat egyszerűen nem voltak hajlandók átvenni, így maradhatott a szülőföldjén a kijelölteknek közel a fele.

  A cserére kijelöltek zömének menni kellett, így Püspöki lakosságának nemzetiségi összetétele végzetesen megváltozott.

Családegyesítés

  Ez volt a szülőföld elhagyásának az egyetlen teljesen önkéntesnek mondható módja. Több olyan családnál, ahol a fiatalabbak valamilyen, előzőekben említett módon Magyarországra kerültek, az idősebbek már nem találták igazán a helyüket az elárvult házban és jobbnak látták, ha kérelmezik az áttelepülést. Így érezhettek az anyai nagyszüleim is, mert távozásunk után nemsokára beadták kérelmüket a hatóságokhoz. Nagymamám három gyermeke közül kettő, kilenc unokájából hat Magyarországra került. Mi Püspökin a nagyszüleinkkel egy fedél alatt laktunk és nagyon szerettük egymást, ezért aztán egy idő után elkezdtünk hiányozni nekik. Bár idős emberek voltak, mégis vállalták a sok utánajárást és 1948. év végén végre újra együtt lehettünk.

  Mindent összevetve, a II. világháborút követően a győztes hatalmakhoz csapódott Csehszlovákia összes kívánsága teljesült. Megszabadultak a németektől, elüldözték a magyarok 15-20 százalékát és a maradékot sikerült úgy megfélemlíteni, hogy gyakorlatilag évtizedekig nem kellett számolni az igényeikkel.

  Püspöki lakossága tragikus mértékben csökkent. 40 családot Csehországba deportáltak, körülbelül 300 családot kitelepítettek, elűztek vagy kicseréltek magyarországi szlovákokra. Akárhogyan is számolunk (ha csak három tagúnak veszünk egy családot), akkor is ez a szám 1.000 körüli személyt jelent. Márpedig Püspöki lakossága 1942-ben 4213 volt, ami azt jelenti, hogy az ott élő magyarok létszámban olyan arányú veszteséget szenvedtek, amit már többé nem lehet kiheverni. Az elüldözöttek helyére szlovákok települtek, ezzel kezdetét vette az a folyamat, aminek következményeként a magyar lakosok aránya a szlovákokéhoz viszonyítva folyamatosan romlott és egyre fokozódó iramban kezdtek kisebbségbe szorulni.

 

Ugrás a lap elejére