A család a XX. században 1947-ig és rokoni kapcsolataink az apai ágon.

 Szelepcsényi Sándor nagyapánk 14 évesen elveszítette édesanyját. Apja Somorján (Samorin) egy szabómesterhez adta, ahol kitanulta a szakmát. Megismerkedett Machán Franciskával és 1910-ben összeházasodtak.

 Nagyanyánk Hideghéten (Studené) született, apja Machán Vendelin, anyja Kreml Borbála volt. Vendelin és Borbála szülei 1849-ben, egészen fiatalon, együtt költöztek oda a hideghéti kastély urának hívására (Borbála apjáról annyit tudok, hogy takácsmester volt). Mindkét család Csehországból, a Szudéta-vidékről jött, magukkal hozva az 1848-ban született kis csecsemőket. Az együtt nevelkedő gyermekek felnőve összeházasodtak és ők is a kastély alkalmazottjai lettek. Vendelin dédapánk kiváló kőműves mester volt, több környékbeli templom építésében vett részt. Lassan elmagyarosodtak, bár otthon még németül és csehül beszéltek. Hét gyermekük nőtt fel, Franciska, József, István, Vince, Borbála, Lajos és még egy, akinek a nevét nem ismerem. Ők is a környékbeli falvakban települtek le (Félben, Éberharton), kivéve Borbálát, aki Hervai Ferenc feleségeként Magyarországra települt át. (A Félben élő testvér fia, Machán Frigyes 1947-ben Magyarországra került, itt két gyermeke született, Frigyes és Róbert. Machán Róbert nagyszerű sportkarriert futott be, többszörös magyar tenisz-bajnokként ma is a Magyar Tenisz Szövetség vezetőségének aktív tagja.) Nagyanyai dédszüleink életük végéig Hideghéten éltek.

 Szelepcsényi Sándor nagyapánk a szabó mesterséget nem igazán szerette. Hideghéten sógorától elleste a kertészkedés titkait és inkább a növényekkel foglalkozott. Ő is a kastélyban vállalt munkát. Az I. világháborúban, - visszatérve az eredeti szakmájához - mint ezredszabó szolgált valahol Zemplén megyében. Miután leszerelt, még néhány évig Hideghéten éltek, majd különböző uradalmakban vállalt munkát, amíg végleg le nem telepedett Pozsonypüspökin (Podunajské Biskupice). Közben sorban születtek a gyermekeik.

 Édesapánk, aki elsőszülöttként nagyapánk keresztnevét kapta a féli templomban történt kereszteléskor, Hideghéten született 1911. augusztus 22-én.wwwMargit 1914-ben, Béla 1915-ben, Mária (Mariska) 1918-ban még szintén Hideghéten látta meg a napvilágot, de Rudolf (Rezsi) 1922-ben már Feketenyéken (Čierna Voda), Gizella 1925-ben és Etelka 1927-ben pedig a végleges lakóhelyen, Pozsonypüspökin született.

 1920-ban bekövetkezett az egész magyar nemzetet végzetesen sújtó tragédia, a Párizs környéki békediktátumok Magyarországot is megcsonkították, olyan mértékben, hogy szinte életképtelenné vált. A Felvidéken egy új ország részeként létrehozták Szlovákiát, a szlávság karmai közé dobva az ott élő magyarságot. (Az első időkben - úgy tűnik - még maguk sem tudták felfogni, hogy milyen hihetetlen érték jutott érdemtelenül a birtokukba, mert némileg visszafogták magyarellenes indulataikat és kezdetben az ott élők életében nem igazán volt kínzó a változás. Trianon hatása, az ijesztő mértékű elszlovákosodás csak több évtized után jelentkezett.)

 Miután Pozsonypüspökibe költöztek, nagyapánk Pozsonyba járt dolgozni, a Kábelgyár Rt-nek a különféle bakelit és keménygumi termékeket gyártó gumongyári üzemének a kertésze lett és hozzá tartozott a gyár állattenyésztő telepe is. Mai szemmel kissé furcsa, hogy egy nehézvegyipari üzemben növényt termesztenek és állatokat tenyésztettek, de a XX. század elején ez általánosan bevett szokás volt. A gyártulajdonosok többnyire a gyárak területén belül laktak, a megtermelt zöldségfélék és a hús az ő szükségleteiket elégítette ki. De a gyárban dolgozó munkások számára is főztek, így az alapanyagot saját maguk állíthatták elő.

Édesapánkat, aki alig töltötte be a tízedik életévét, már munkára fogták. Nagyapánknak segített az üzem kertészetében, de 1925. májusától már hivatalosan alkalmazta őt a gyár. (Még nem volt 13 éves!) Szorgalmas munkájuknak az eredményeként sikerült összespórolni egy házhelyre valót, amiből meg tudták venni Pozsonypüspökin a frissen parcellázott „Papföldek” egyik telkét a Vasút (ma Orenburska) utcában. 1925-ben már állt a kis ház a vasútállomástól öt percnyi gyalogútnyira. Ekkor már mindketten a gyárban dolgoztak, édesapánk még csak mint kisegítő az apja mellett. Az ügyes kamaszgyerek sokat forgolódott a műhelyek környékén és hamarosan bekerült a polírozók közé, az akkoriban újdonságnak számító rádiókészülékek elkészült bakelit dobozait fényesítette egy polírozó berendezésen.

kazettak Sajnos, a szaporodó család eltartása egyre nagyobb költségekkel járt, nem engedhették meg maguknak, hogy édesapánk valamilyen szakmát hivatalosan kitanuljon. (Élete végéig emlegette, hogy mennyire szeretett volna autókkal foglalkozni, legalább mint hivatásos sofőr, de ez nem adatott meg neki.) A gyárban népszerű volt és elleste a vegyipari szakma fogásait. Ennek ellenére, amíg ott dolgozott, a polírozók között maradt, a harmincas évek végén már ő volt a csoport vezetője.

 A Püspökitől mintegy 10 km távolságban lévő üzembe kerékpárral jártak be, csak a téli, havas időkben ültek vonatra. Nagyapánk a ház körüli telken is kertészkedett, bár a rossz, sóderes földdel sok baja volt. Termést inkább a felesben bérelt telkeken remélhetett, de annyi mindig volt, amennyi a családjának kellett. Korszerű, a magyarországi bolgárkertészekhez hasonló öntözéses rendszerben gazdálkodott, kihasználva a Duna ágak közelsége miatti magas talajvizet, amit fúrt kutakból, szívó-nyomó kézi szivattyúkkal nyert ki.

 Édesapánk könnyen barátkozó, kedves fiatalember volt, nagyon hamar beilleszkedett Püspöki társadalmának azon közösségébe, amely hozzá hasonlóan Pozsonyban dolgozó fiatalokból állt. (Az őslakos, földműveléssel foglalkozó gazdákból álló réteg nem volt ennyire befogadókész, ők meglehetősen zárt társaságot alkottak és nemigen engedték maguk közé a frissen betelepülőket.) Édesapánk kifejezetten tehetséges volt az élet több területén. A mai világban valószínűleg szép, magasan ívelő életpályát tudna bejárni. Alig kétévnyi helyben lakás után, 16 évesen tagja lett a helyi önkéntes tűzoltó egyesület fúvószenekarának, mert kiválóan megtanult pisztonon játszani. (A fényképen a hangszereket tartó zenekari tagok ülő sorában balról ő a második.)

 A sportban is jeleskedett. Az 1930-as évek elején a fiatalok építettek egy labdarúgó pályát és megalakult a Pozsonypüspöki Testgyakorlók Köre, amelynek futballcsapa-tában játszott. Jobb összekötőként segítette a csatárokat a győzelem megszerzésében.wwwLegényként igen kedvelte a társaságot és szívesen szerepelt az 1930-as évek kezdetén hatalmas népszerűségnek örvendő népszínművekben. Ezekről szerencsére szép számban maradtak meg csoportképek, mint az alábbiak is:

 A repertoárjukba tartozott - teljesség igénye nélkül - például:

  •  Géczy István: Gyimesi vadvirág
  •  Géczy István: Régi szerető
  •  Tóth Ede: Tolonc
  •  Tóth Ede: A falu rossza
  •  Csepreghy Ferenc: Sárga csikó
  •  Csepreghy Ferenc: Piros bugyelláris

gyimesi A "Gyimesi vadvirág" 1930-as előadásának szereplői. (Balszélen édesapánk, az ülő sorban jobbról a második testvére, Margit nagynénénk.) 

Édesapánk mindegyikben sikerrel szerepelt nem csak a helyi, hanem a szomszédos települések nézőközönsége előtt is. A darabokat mindenütt olyan kocsmákban adták elő, ahol volt megfelelően nagy terem és színpad. Mivel a próbákat is ott tartották, könnyen rajtuk ragadt a „kocsmázó” jelző, ami persze csak rosszindulatú ferdítés volt.

 1934 körül, elérve a hadköteles kort, behívták sorozásra. A csehszlovák hadseregben való szolgálat nem volt igazán vonzó lehetőség és a sors megsegítette őt, nem kellett bevonulnia. Az történt ugyanis, hogy édesapánknak a nyaka a trombita-fújás miatt kissé megvastagodott. Püspöki környékén az enyhén jódhiányos ivóvíz miatt az átlagosnál sűrűbben fordult elő a golyvának nevezett, pajzsmirigy nagyobbodással járó betegség, amelynek a tünetei hasonlóak. A katonaorvos - szerencsére téves következtetéssel - nála is ezt a bajt diagnosztizálta, („Pajzsmirigy túltengés jelentékeny tünetekkel”) felmentve őt egy életre a katonai szolgálat alól.

 A színjátszó csoportban együtt szerepelt a tőlük csak néhány háznyira lakó Nagy József barátjával, akinek volt egy gyönyörű húga, Hermina. A fiatalok gyakran találkoztak és hamar holtig tartó szerelem lett az ismeretségből. Édesanyánkat eleinte nagyon tiltotta nagyanyánk az udvarlójától, a mulatós híre miatt, de szerencsénkre nem ért el vele semmit.

 anyus1935apus1935

 Szüleink az 1935-ben készült képeken.

Az akkor már régóta özvegy anyai nagymamánk 1934-ben ismét férjhez ment, elvette őt a szintén özvegy Horváth János. Hamarosan a szüleink is összeházasodtak, 1935. szeptember 25-én volt az esküvőjük a pozsonypüspöki templomban. (A műteremben készült képpel édesanyánk annyira elégedetlen volt, hogy valamennyi felvételt eltépte és tűzbe dobta. Egyetlen példány menekült csak meg Margit nagynénénk fényképalbumában.)

 Nagyanyánk második férje a közelben lakott, a Kisvasút (ma Jókaiho) utcában épített 1926-ban egy házat, amelyben két lakás volt. Nagymamánk a házasságkötés után oda is költözött, a Vasút utcai házban maradtak a már felnőtt gyermekei. A Kisvasút utcai házban mindkettő lakrész csak egy szobából és konyhából állt, de ez a kor igényeinek megfelelt. Az első lakást átengedték a szüleinknek és attól fogva egészen 1947-ig együtt laktunk velük a legnagyobb békességben.

 Édesapánk szívesen folytatta volna addigi életformáját, különösen a zenekari játék volt fontos számára, de párja ezt nem nézte jó szemmel és válaszút elé állította: vagy ő, vagy a trombitálás. Erre a kérdésre természetesen csak egy válasz lehetett, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy édesapánk a családot válassza. A barátok megmaradtak, de édesanyánk és a később születendő gyermekek mindennél fontosabbak voltak számára.

 Az esküvőt követő évben, 1936-ban, június 17-én megszületett Ernő bátyánk. Nagy volt az öröm, édesapánk a karjaiba véve ujjongva táncolt a szobában. Nem egészen három évvel később, 1939 február 9-én újabb taggal gyarapodott a család, világra jött Árpád is. Néhány év múlva édesanyánk újra babát várt, de sajnos a csecsemő halva született. Nem telt el sok idő és újabb jövevény jelentkezett, 1945. május 15-én én is meg-láttam a napvilágot, így teljessé vált a családunk.

miharman Ernő az 1943-ban, Árpád és Sándor az 1946-ban készült felvételeken.

Közben Európában és a világban hatalmas megrázkódtatások előszelét lehetett érzékelni. A magyarság számára eleinte kedvezően látszottak alakulni a dolgok. 1938-ban, az első bécsi döntéssel visszatért Felvidék déli része és kicsit később a Kárpátalja egésze. Új határokat rajzoltak a térképre a nagyhatalmak. Püspökinek az akkor még színmagyar lakossága türelmetlen reménykedéssel várta, hogy a falu is Magyarországhoz kerüljön. Készültek a nagy örömre, édesanyánk tucatszámra varrta a piros-fehér-zöld nemzeti zászlókat a legfinomabb selyemből, édesapánk pedig különféle emléktárgyakat (például asztali fényképtartókat) készített bakelitből. De csalódniuk kellett, mert a határt a településtől néhány kilométerre keletebbre húzták meg Somorja (Šamorin) és Misérd (ma Dunajska Luzňa) között, így azután maradni kényszerültek a frissen létrejött Tiso-féle Szlovák köztársaságban.

 Szüleink nagyon szorgalmas emberek voltak. Édesapánk dolgozott a gyárban és művelte a kertet, édesanyánk pedig ruhákat varrt a püspöki asszonyoknak, lányoknak. Minden megtakarítható fillért félreraktak és 1942-ben megvettek egy házhelyet, a mai Jókaiho és Hviedna utca déli saroktelkét. A gyarapodásuknak véget vetett a világpolitika, újabb tragikus helyzetet teremtve.

 Magyarország, a háború veszteseként ismét kiszolgáltatottjává vált a nagyhatalmi arroganciának. Szlovákia hiába bizonyult Németország talán legbuzgóbb csatlósának a háború éveiben, minden bűne alól felmentést nyert és a restaurált Csehszlovákia keretein belül szabad kezet kapott a magyarság elnyomásában. Erre jogalapot a Benesi dekrétumok adtak, amelyek kimondták a magyarok kollektív bűnösségét, megfosztva őket állampolgárságuktól, tápot adva az addig elfojtott magyarüldözésnek. Családunkat a gyűlölethullám közvetlenül érintette, Ernő bátyám, aki ekkor 10 éves volt, így emlékezik vissza azokra az időkre:

„Röviddel a háború befejeztével, 1945-ben Pozsonypüspökin, úgy mint szomszédságban, Szunyogdin, Vereknyén és Főréven látszólag az életünk folyása visszatért a megszokott régi medrébe. Eltelt néhány hét és lassacskán rádöbbentünk, hogy valami förtelem van kialakulóban. Itt-ott hallottuk amikor a felnőttek suttogva adták szájról szájra a legújabb riasztó híreket. Cseh irányítással a szlovákság nagy része nekiesett az évszázadokkal azelőtt, a magyar királyság alatt letelepült németajkú lakosságnak. Voltak, akik rövid bírósági eljárás után nyomtalanul eltűntek, a többieket pedig, férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, betegeket, tekintet nélkül az állapotukra, személyenként ötven kilós csomaggal egyik napról a másikra deportálták Németországba. Új törvényt hoztak, amely tiltotta a német és a magyar nyelv nyilvános használatát. Nagyanyám sírva jött haza egyszer a belvárosból. Valamelyik áruházban, az Aszóban vagy a Tetában volt nővérével - Teréz nénivel - vásárolni valamit, beszélgetésükre felfigyelt a zsandár és minden kiejtett magyar szóért 50 korona büntetést rótt ki rájuk. Horváth József tanítóbácsit is elvitték a rendőrök. A magyar iskola megszűnt, a tanítókat elbocsátották. A mi tanárunk helyére egy nagyon fiatal Clark Gable bajuszos, sötétbarna, göndör hajú tanító került, valahonnét Morvaországból hozzánk. Ladislav Longaver volt a neve. Egy szót se tudott a nyelvünkön. Az egész osztályunk némán ült, amikor beszélt, nem értettük egy szavát sem, de amikor mutatóujját hajlítgatva azt mondta, hogy "Poty szem!" megtanultuk, hogy hozzá kellett somfordálnunk egy pofonért, vagy pajesz csavarásért. Hasonlóan kíméletlen volt velünk egy Eugen Duchoň nevű tanár és Bošanka tanítónő, aki a körmeinket ütötte szadista élvezettel.

 Napokat töltöttünk az iskolában anélkül, hogy tudtuk volna azt, hogy miről is volt szó. A tanító kérdezett valamit amit a kutya sem értett és várta a választ. Mi csak néztünk rá, amitől méregbe gurult. Felhasaltatott az első padra és vadállati kegyetlenséggel verte vonalzójával a fenekünket és ordította, hogy "Sviňa mad’ar!" (Disznó magyar!). Még a WC-ben is csak suttogva mertünk beszélgetni egymással. A szép új szlovák iskolával, ami közel az állomáshoz, a Vasút és a Hidas utca között épült nemrégen, az volt a baj, hogy nem volt a környékben szlovák gyerek. Vonattal hozták és vitték őket minden nap. Fogalmam sincs hogy hol lakhattak.

 Egy nap beállított hozzánk két sötét ruhás idegen ember. Rosszat sejtve húztam meg magam az udvarunk sarkában amíg el nem mentek. A mai napig sem tudom, mit beszéltek édesanyámmal, de azt éreztem, hogy valami rettenetes dolog van készülőben. Rövidesen átjött hozzánk a két szomszédasszony, Kissné és Fodorné. Riadtan próbálgatták kitalálni, hogy mi lesz a kimenetele annak, hogy a szlovák hatóságnak listája van azokról, akik 1938-ban a Felvidék anyaországhoz való visszacsatolásáért részt vettek egy tüntető felvonuláson a községháza előtt.

 1945 nyara volt, amikor az egyik napon édesapám magába roskadtan jött haza a munkából. Anyánknak mondta, hogy az új gyárigazgató behívatta őt az irodájába, kezébe nyomta a munkakönyvét és azonnali felmondással elbocsátották. Apánk "miért" kérdésére csak azt a válaszolta, hogy: "Mert magyar vagy!". Vissza sem engedték a munkahelyére, nyomban a ki-járathoz vezették, még a személyes holmiját sem engedték, hogy magához vegye. Ez volt a hála, hogy 13 éves kora óta a GUMON gumigyárnak dolgozott zokszó nélkül!wwwReménytelen elkeseredés lett úrrá a hatalomnak kiszolgáltatott magyarságon, Püspöki elnémított őslakos többségén.

 Amikor a németség eltüntetése után a magyarságra került a sor, esténként apám kivitt a vasútállomásra és kimondhatatlan fájdalommal néztük az elrobogó vonatokat. Néha megállt egy-egy szerelvény és mi hallhattuk a szögesdrótos ablakokon kinéző, földönfutóvá tett véreink jajveszékelését. „Erre emlékezz édes fiam amíg élsz!” – mondta apám. Elmúltak felettem az évek, de elfelejteni nem tudom azokat a napokat. Minden tehervagonba két magyar családot zsúfoltak be és irány Cseh- vagy Morvaország, ahol az ottani elkobzott német földek új tulajdonosai beadták az igényüket ennyi és ennyi magyar alkalmazására. Így lettek a felvidéki magyar értelmiségiek és tehetős gazdaemberek istállókat és disznóólakat takarító rabszolgák. Apám Csallóköz visszacsatolt részében élő fiútestvére - Béla - családjával együtt is erre a sorsra jutott. Évek múlva tudott csak Ligetfaluba visszaszivárogni.

 Az iskolából egyszer valamilyen hivatalos papírt küldtek velem haza, amire a nevemet elszlovákosított betűzéssel írták. Apám másnap reggel velem jött. Nem tudom kivel különbözött össze, de este a rendőrségről jött haza. Azután mindig rendesen írták a nevem, de akik nem álltak ki erélyesen a magyaros névhasználat mellett azok neve örökre szlovákra lett átcserélve. Apám munkanélkülivé vált, hónapokig tartott amíg feketén felvették segédmunkásnak egy ócskavas-telepre. Piszkosan, koszosan, agyonfagyva, halálfáradtan vánszorgott haza minden nap.”

 A létbizonytalanság egyre nyomasztóbbá és elviselhetetlenebbé vált és így érkezett el az 1947-es esztendő, amely gyökeres változásokat hozott valamennyiünk életében.

∞∞∞

 Mielőtt folytatnám a szűkebb családunk történetét, még ebben a fejezetben beszámolok édesapánk testvéreinek és leszármazottjainak a sorsáról egészen a legutóbbi időkig haladva. Majd a következő fejezetben édesanyánk szélesebb rokoni kapcsolatait fogom ismertetni és azt követően térek csak majd vissza az 1947-es évhez.

 Ahogyan néhány bekezdéssel előbb említettem, apai nagyszüleinknek 7 gyermekük született. nagysz1940.

 Elsőszülött Sándor édesapánkat Margit testvére követte 1914. június 10-én. Margit Vavrovics Józsefhez ment férjhez 1936. október 28-án és Pozsonyba költözött. Férje 1908-ban született Pozsonypüspökin. Kitanulta a cipész mesterséget és mellette még sikeres labdarúgó sportember is volt. 1941-ben született meg egyetlen gyermekük, Magda. A családot 1947-ben a la-kosságcsere keretében Magyarországra telepítették és Rákospalotán a Tarpai tér 14. szám alatti ház lett az övéké. (Nagynénénkkel és nagybátyánkkal szüleinknek életük végéig nagyon jó és szoros kapcsolata volt, amit az is bizonyít, hogy mindhármunkat ők tartottak a keresztvíz alá a püspöki templomban.) Keresztmama egy rendkívül ritka és különleges mesterséget tanult ki, az aranyhímzést. Pozsonyban a szakmájában dolgozott, da Magyarországra átkerülve mindketten a cipőiparban helyezkedtek el. A Hungária Cipőipari Kisipari Termelő Szövetkezettől mentek nyugdíjba, ahol Margit keresztanyánk akkor már üzletvezetőként dolgozott.wwwMagda leányuk Pajti Zoltánhoz ment férjhez, gyermekük nem született. Ő a szülői házat nem hagyta el, párjával a legnagyobb egyetértésben laktak egy fedél alatt szüleivel. Édesanyja 1990-ben, édesapja 1993-ban halt meg. Néhány év múlva férje is elhunyt, ő özvegyen élt Rákospalotán 2018-ban bekövetkezett haláláig.

 Az időrendet kissé felborítva, nagyszüleinknek sorban a negyedik gyermekével folytatom. Teszem ezt azért, mert a két lány, Margit és Mária (Mariska) egész életük során nagyon közel álltak egymáshoz, kapcsolatuk szorossága az egypetéjű ikrek testvéri viszonyához hasonlítható. Sok tekintetben a sorsuk is hasonlóan alakult.

 Mária 1941. október 19-én házasodott meg, férje, Boros István 1916-ban Pozsonyban született. Szülei, Boros Antal és Kárász Mária tősgyökeres pozsonyiak, igazi „pressburgerek” voltak. Szűcs volt, szakmáját hivatásaként szerette és életének aktív szakaszában folyamatosan művelte. A család Pozsonyban bérelt lakást, kellemes kertvárosi részen egy kétszintes ház első emeletén (a földszinten Szelepcsényi Margit nagynénénk lakott férjével). 1942-ben megszületett egyetlen gyermekük Éva. A kitelepítési hullám őket is elérte, 1947-ben megkapták a határozatot, hogy a lakosságcsere rájuk is vonatkozik és kijelölték a helyükre Magyarországról átköltöző családot is. Azoknak viszont nem tetszett, hogy olyan házba költözzenek, ahol más is lakik, ezért a Boros család majdnem egy évig a legnagyobb bizonytalanságban kényszerült várakozni. Végül elérkezett a rettegve várt nap, a vonat 1948. október 5-én elindult velük és ingóságaikkal (az bútorok között, egy heverő ágyneműtartójában Ernő bátyánkkal) Magyarországra. Vidékre akarták vinni őket, de mivel Margit testvére akkor már Rákospalotán lakott és vállalta, hogy átmenetileg szállást biztosít nekik, hozzájuk költöztek. Csak rövid ideig laktak együtt, mert Mária nagynénémék minden nélkülözhető vagyontárgyukat pénzzé téve megvásároltak egy családi házat szintén Rákospalotán az Ifjú Gárda téren (ma Kovácsi Kálmán tér a neve). A honvágy őket sem kímélte, különösen nagybátyánk szenvedett tőle, amit hosszú, magányos sétái bizonyítottak. De az idő és a megélhetéssel járó feladatok megoldásával járó gondok lassan háttérbe szorították ezt az érzést. Sokat segített az is, hogy a Magyarországra került testvérek nagyon jó viszonyban voltak egymással és gyakran összejöttek, hol egyik, hol másik családnál. Éva lányuk 1961-ben ment férjhez Darányi László közép-iskolai tanárhoz. Tíz évig együtt laktak a szülőkkel, majd elköltöztek a szomszéd kerületbe, Újpestre. Évának 1965-ban megszületett Katalin nevű kislánya, aki 1992-ben alapított családot férjével, Hegyaljai Istvánnal. Kisfiuk, Ádám 1994-ben látta meg a napvilágot. Mariska nagynénénk 1992-ben meghalt, Alzheimer kórban szenvedő nagybátyánk egyedül maradt. Leánya hűséges és kitartó ápolása ellenére állapota egyre romlott, míg 1994-ben ő is elment. Éva férje, Darányi László kiváló pedagógus volt, hivatását a legmagasabb szinten gyakorolta. Középiskolásokat tanított matematikára, fizikára és iskolaigazgatóként ment nyugdíjba. Munkásságát kitüntetések sorával ismerték el. Közöttük a legrangosabb az 1982-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának Elnöke által átnyújtott „Munka Érdemrend Bronz Fokozata”, és az 1996-ban a Magyar Köztársaság Elnökétől átvett „Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt”. Nyugdíjba vonulása után is tevékeny életet élt egészen 2003-ig, amikor is váratlanul meghalt. Éva azóta egyedül, de nem magányosan él. Leánya, unokája szeretete és a gondosan ápolt rokoni kapcsolatok nyújthatnak gyógyírt a veszteségre.

 Visszatérve az időrendi sorhoz, következőkben az 1915-ben született Szelepcsényi Béla életéről számolok be röviden. Béla, nagyszüleink harmadik gyermekeként jött a világra Hideghéten. Ő is - édesapánkhoz hasonlóan - még szinte gyerekként már dolgozni kényszerült. Kitanulta a galvanizáló szakmát és ő is a Gumon gyárban dolgozott jó ideig. A korán saját lábára álló fiatalember megismerkedett Simon Ilona vitényi (Bellova Ves) lánnyal, akit 1941-ben feleségül vett. Az esküvői szertartás az illésházi Szent Péter templomban volt. Vitényen maradtak és mivel Csallóköznek ez a része 1938-ban visszatért Magyarországhoz, tényleges katonai szolgálatra a magyar honvédséghez hívták be, de még a háború alatt leszerelték. 1942-ben megszületett Ilona, 1943-ban Erzsébet. A háború utolsó évében, már a Pozsony vonzás-körzetében lévő Zabos nevű munkásnegyedben - a Duna túl-partján - béreltek lakást. 1944-ben a szövetséges erők hatalmas erejű bombázást hajtottak végre a pozsonyi Apollo olaj-finomító ellen. A lakóhelyük közelében robbanó bombák légnyomása beszakította az alig egy éves Erzsébet mindkét dobhártyáját és a háborús helyzet miatti ellátási nehézségek azzal a következménnyel jártak, hogy kislány teljesen elveszítette a hallását. Egy másik súlyos csapás is érte a családot, az 1945-ban megszületett Katalin 11 hónapos korában meghalt. A sors által rájuk szabott megpróbáltatások ezzel még nem értek véget, 1946-ban az egész családot Csehországba deportálták. Száműzetésük alatt, 1948-ban, Přepychben fiuk született, Zoltán. A magyarüldözések csitultával visszaköltöztek Pozsony mellé, Ligetfaluba (Petrežalka). Feleségével együtt a Kovosmalt nevű edénygyárban vállaltak munkát. (Később fiuk, Zoltán is ott helyezkedett el.) Egy földszintes munkáslakásban laktak egészen addig, amíg a szlovák város-vezetés le nem bontotta az egész települést, hogy felépíthessen egy hatalmas panelvárost. Béla családja is a tízemeletes házak egyikében kapott lakást, de akkor már a felnőtt gyerekek, kirepülve a házból, saját családot alapítottak. Ilona Rubis Lászlóhoz ment férjhez és Sellyén telepedtek le. Két fia van, László és Jarkó. A süketnéma Erzsébet is megházasodott, szlovák férje után ma Mrnková Alžbeta a neve, nekik egy lányuk van, Ivetta és két fiúunokájuk. A család legfiatalabb tagja, Zoltán bádogos mesterséget tanult. Kiváló zenei tehetséggel rendelkezett, ami már kamasz korában megmutatkozott. Sajnos a szülői szigor miatt nem választhatta ezt a pályát, de ennek ellenére a zene a mai napig meghatározó számára. 25 éven keresztül muzsikált különböző rendezvényeken és baráti összejöveteleken. 1970-ben megnősült és két lánya született (Olga és Jana), akik 3 unokával örvendeztették meg őt. Ma Pozsonyban él, magyarságát töretlenül megtartotta. Ilonka nagynénénk 1971-ben, Béla nagybátyánk pedig 1978-ban halt meg. Béla halálát az okozta, hogy munkahelyén a szennyezett levegő a fiatal kori TBC-s fertőzés miatt legyengült tüdejét végzetesen károsította és a tüdőrák végzett vele.

Az 1922-ben Feketenyéken született Rudolf (Rezsi) élete nagyon rövid volt és tragikusan ért véget. A kedves fiatalember szüleivel lakott és Pozsonyba járt dolgozni. Egy püspöki lányt, a szomszéd utcában lakó Frank Máriát 1943-ban elvette feleségül és hamarosan gyermekáldásnak néztek elébe. A háború azonban végzetesen közbeszólt. 1944. június 16-án megszólaltak a légiriadót jelző szirénák és a gyár munkásai az óvóhelyre mentek. Az Apolló olajfinomítót ért hatalmas szőnyegbombázás romba döntötte az óvóhelyet is, az ott menedéket remélők valamennyien meghaltak. Azon a helyen 10 püspöki lakos halt meg, köztük Rudolf nagybátyánk is. Kislánya, Edit három hét múlva, július 10-én született meg. Felesége, Mária fájdalma elviselhetetlen volt, szinte belerokkant a bánatba. Egészsége egyre romlott és 1948-ban ő is meghalt. A teljesen árva kislányt Frank nagyszülei nevelték, de három év múlva, 1951-ben nagymamája is elhunyt. Nagyapja és a velük együtt lakó nagybátyja nevelték szeretettel, de a gyámhatóságok kötelezték őket, hogy váljanak meg tőle, mert szerintük nem alkalmas két férfi arra, hogy egy kislányt neveljen. Nevelőszülőkhöz, Pozsony város főkertészéhez Gottgeisel Lajoshoz és feleségéhez adták, akik 1957-ben nevükre is vették. Rosszul bántak vele, csak azért vállalták a nevelését, hogy a nevelési támogatáshoz hozzájussanak. Érettségi után két évvel, 1965-ben férjhez ment Bíró Zoltánhoz és Padányba (Padaň) költöztek. Két gyermekük született, Zoltán 1970-ben, Beáta 1976-ban. Edit, miután megözvegyült, ma is Padányban él, saját könyvelési vállalkozása biztosítja számára a megélhetést. Fiuk Csehországban katonatiszt, neki két gyermeke van, egy fiú és egy lány. Beáta Pozsonyban él és ott is dolgozik.

 Édesapánk következő testvére Gizella, ő az egyetlen, akit 2009-ben, a könyvem írásakor még az élők sorában üdvözölhettünk. 1925-ben született már Pozsonypüspökin. 1943-ben férjhez ment a német eredetű, de magát elkötelezetten szlováknak valló František Grossingerhez. A szülői házat soha nem hagyta el, ő volt az, aki nagyszüleinkkel együtt élve, velük életük végéig szeretettel törődött. Férje Detrekőváralján (Plavecké Pohradie) született, nagyszülei Saltzburgból származtak, nagyapja az uradalom ispánja volt. Nagynénénknek három gyermeke született, Mariann 1944-ben (2017-ben meghalt), Péter 1948-ban és Hilda 1961-ben. Édesapánk testvérei között talán ő az, akiben a legtöbb emberi jóság lakozott, életében mégis nagyon sok megpróbáltatás érte. Idős nagyszüleinkkel való törődés rengeteg türelmet és alázatot kívánt, a későn született Hilda betegségének (Dawn-kór) elfogadása is a határtalan szeretetének a bizonyítéka volt. A sors akkor sem kímélte őt, amikor három évvel nagyszüleink halála után, 1976-ban férjét is elveszítette. Vigasztalást gyermekei nyújtottak számára, az ő ragaszkodásuk segíthette át a sok gondon, bajon. Marianna Vladimir Kostal cseh katonatiszthez ment feleségül és két fia született, Marian és Vladimir. Lánya, annak haláláig családjával Ostravában, Csehországban élt. Fia, Péter, aki középiskolai tanár képesítést szerzett a főiskolán, nősülése után együtt lakott a szüleivel. Sajnos gyermekük nem születhetett, ezért örökbe fogadtak két fiút, Andrejt és Pétert. Felesége nagyon korán, 1986-ban, 36 évesen meghalt. Péter továbbra is szeretettel nevelte a két gyereket és néhány év múlva újból megnősült. Ő Poprádra költözött és ma is ott lakik. Hildát egy fogyatékkal élőknek fenntartott otthonban helyezték el, Gizella nagynéném pedig egy, az idősek számára létesített pozsonyi panzió kis lakosztályának volt lakója. A püspöki házat már évtizedekkel ezelőtt eladták, azt az új tulajdonosok teljesen átépítették.

 Nagyszüleink legkisebb gyermeke az 1927-ben született Etelka volt. Róla és családjáról rendelkezem a legkevesebb információval. Ők Pozsonyban, a gázgyár közelében laktak, Csasznovszky Józsefhez ment férjhez, aki szláv neve ellenére magyar ember volt. Két gyermekük született, Rozália és József. Mindketten házasok és Pozsonyban élnek. Rozáliának két fia (Péter és József), testvérének, Józsefnek pedig egy fia és egy lánya van. Nagynénénk aránylag korán, 47 évesen megözvegyült. Ez 1974-ben történt, amikor férje 63 éves volt. A sors érdekes fordulata, hogy Etelka is 63 éves volt, amikor 1990-ben távozott az élők sorából.

Ugrás az oldal elejére